„Ez a szarházi... Adj neki két sörösdobozt, és képes őket messze áron felül eladni” – mondta műkereskedéssel foglalkozó barátjáról, Leo Castelliről az absztrakt expresszionizmus legendás alakja, Willem de Kooning. Mindez 1960-ban történt. A Castelli által képviselt Jasper Johns kapva kapott az alkalmon, és bronzba öntött két Ballantine Ale-es dobozt. Castelli pedig seperc alatt rábeszélte a taxibizniszből meggazdagodott Scull házaspárt, hogy érdemes a gyűjteményükben tudni a szóban forgó darabot. Ethel és Robert Scull 960 dollárt szurkolt le az akkor mindössze 30 éves művész sörösdobozaiért. Elég jó befektetést csináltak így, és hát Willem de Kooningnak is igaza lett.
A Triesztből származó Leo Castelli olyan markánsan formálta át a műkereskedés gyakorlatát, hogy hatása megkerülhetetlen a 21. században is. Elsőként irányította a globális műtárgypiac figyelmét a második világháború utáni amerikai alkotók munkáira, és a már említett Jasper Johns mellett a pop-art két másik emblematikus művészét, Robert Rauschenberget és Roy Lichtensteint is ő fedezte fel. Castelli négy évtizeden át volt a kortárs művészet egyik legelismertebb és legbefolyásosabb formálója. Akad, aki egyenesen New York királyaként hivatkozott rá, Dennis Hopper pedig a kortárs képzőművészet Keresztapájának nevezte őt. Amint Castelli a New Yorker munkatársának megjegyezte, a mesés karrierjéhez nemcsak éles szemre volt szükség, hanem kifogástalan fülre is. A jó döntésekhez ugyanis meg kellett hallania azokat a tanácsokat, amiket a bizalmasai súgtak neki.
A reneszánsz Don Juan
Castelli Krausz Leó néven, az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb kikötővárosában, Triesztben született 1907. szeptember 4-én Krausz Ernő és Bianca Castelli második gyerekeként. Édesapja a Kreditanstalt regionális igazgatója, édesanyja pedig egy kávékereskedő lánya volt, aki egészen a reneszánsz-korig tudta visszavezetni a családfáját. Castellinek ez felettébb imponálhatott, elvégre a New Yorker róla szóló portréja szerint azt célozta meg fiatalon, hogy kisportolt, reneszánsz ember legyen. Tett is ezért. Testvéreivel együtt zongora- és teniszórákat vett, síelt, hegyet mászott és lovagolt. Nem volt még 7 éves, amikor kitört az első világháború, a családja pedig Bécsbe költözött, ahol Ferenc József temetésének is szemtanúja lehetett, testközelből látta tehát, amint omlik össze a régi világ.
Bár négy nyelven, a német mellett franciául, olaszul és angolul olvasott, az iskolában nem tartozott a legjobban teljesítő növendékek közé, és mivel alacsony termetű volt, tartott tőle, hogy a lányoknál sem lesznek sikerei. Édesapja tanácsára azonban egy Freud-tanítvány pszichoanalitikus, bizonyos Edoardo Weiss üléseit kezdte látogatni, aki – ahogy Castelli monográfusa, Annie Cohen-Solal írja a Leo & His Circle című, 2010-ben megjelent könyvében – mindössze pár alkalom alatt felszabadította „a benne rejlő Don Juant”.
A háború lezárulta után Krauszék visszaköltöztek Triesztbe, a családfő a Banca Commerciale Italiana igazgatója lett, így aztán gyakran vendégeskedtek náluk a város politikai, pénzügyi és kulturális életének kiemelkedő alakjai. Leó Milánóban szerzett jogi diplomát, aztán édesapja kapcsolatainak köszönhetően egy bukaresti biztosító ügynöke lett. Családja addigra Krausz-Castelliként használta már a vezetéknevét, később pedig a Castellire váltottak, így igyekeztek igazodni Mussolini Olaszországának eszményeihez.
Párizs, első állomás
Leó el tudott képzelni a biztosítói melónál izgalmasabbat is, és a kiégést elkerülendő munkaidő után élénk társasági életet élt. Közel került a román avantgárd második hullámának alkotóihoz, és a befolyásos üzletemberrel, Mihai Schapirával is ismeretséget kötött. Előbb Schapira idősebb lányának kezdte csapni a szelet, de miután amaz elutasította a közeledést, Castelli figyelme a mágnás fiatalabbik lányára összpontosult. Az akkor 17 éves, Cohen-Solal által csintalanként és kifinomultként leírt Ileana a kapcsolatuk szárba szökkenésére később így emlékezett: „Hozzámentem, mert minden áron ott akartam hagyni Romániát”. Miután 1933-ban összeházasodtak, nem is maradtak már Bukarestben soká. Két évvel később, amikor a franciául is remekül tudó Leót egy másik fiókba helyezte át a főnöke, összecsomagolták a holmijukat, a hátuk mögött hagyták Bukarest art deco sugárútjait és az Orient Expressz kupéjában meg sem álltak Párizsig.
Castelli jól házasodott. Nemcsak amiatt, mert az apósa pénzügyi segítségével sikerült a francia fővárosban galériát nyitnia, hanem mert Ileana remek ízlése segített neki jó vásárokat csinálni a későbbiek során.
Castelli 1939 júliusában, az École Spéciale d'Architecture korábbi hallgatójával, a bútortervezőként tevékenykedő René Drouinnal közösen, a Place Vendôme 17. szám alatt, a Ritz hotel és egy Schiaparelli-butik között kivett üzlethelyiségben nyitotta meg az első galériáját. A hely bemutatkozó, hangos sikert arató tárlatán számos, a szürrealizmus jegyében alkotó művész, mások mások mellett Meret Oppenheim, Max Ernst, Salvador Dalí és Léonor Fini tárgyait láthatta a közönség. Ám alighogy az új kiállítóhelynek híre ment, kitört a második világháború, Drouint besorozták, Castelliék pedig Schapira papa cannes-i nyaralójában húzták meg magukat egy ideig. Leo Castelli arra várt, hogy elhallgassanak a fegyverek, és újból a műkereskedelemnek szentelhesse a mindennapjait.
Castelli őrmester átszeli az óceánt
Mivel Leo és Ileana is zsidó származású volt, nem sokkal Párizs eleste után meg kellett szervezniük a menekülést. Megpakolták a bőröndjeiket és Marseille-ben hajóra szálltak, hogy Casablanca és Havanna érintése után 1941 márciusában New Yorkba érkezzenek. A kislányuk dadusa, valamint Noodle névre hallgató kutyájuk is velük utazott, Castelli pedig pár nappal azután, hogy a tengerentúlon kikötött, életében először bejárta az 1929-ben megnyílt Modern Művészeti Múzeum (MoMA) kiállítótermeit.
Mihai Schapira gondoskodásának köszönhetően egy, az Upper East Side-on található elegáns, homokkő burkolatú sorházba költözhetett a család. Ileana és Leo is a Columbia Egyetem hallgatója lett, előbbi pszichológiát, utóbbi gazdaságtörténetet tanult, és mivel mielőbb szerette volna megszerezni az állampolgárságot, jelentkezett a hadseregbe is. Castelli hírszerzői kiképzést kapott, őrmesteri rangot szerzett, ám éles bevetésen nem vett részt soha, helyette ismert terepre, Bukarestbe kellett utaznia, ahol a szövetségesek tolmácsként kapott kisebb-nagyobb megbízásokat. 1945 májusában a szétlőtt Budapestre is ellátogatott, de a hosszú időn át ott bujkáló szüleivel már nem találkozott. Anyja a Dunába fulladt, apjának pedig egy elfertőződő seb okozta a halálát.
Nem sokkal ezután, a kimenője idején elutazott Párizsba is, beugrott a Place Vendôme-i galériába, és arról biztosította René Drouint, hogy a művészkörének tengerentúli képviselőjeként fog majd működni, amint a háború véget ér. Leo Castelli elkezdte növeszteni a csápjait, jobban érdekelte ugyanis a műkereskedelem, mint a katonáskodás.
A hálószoba, ami évtizedeken át diktálta a kortárs képzőművészet kánonát
Éppen ezért, amikor 1945 után visszatért New Yorkba, sokkal inkább izgatták azok a partik, amiket a keleti parti művészeti élet krémjének adott, mint a kötöttáruüzlet igazgatása, amivel az apósa bízta meg. Saját gyűjtemény építésébe fogott, Klee-től, Mondriantól és Jackson Pollocktól vásárolt képeket, 1946-ban aztán a kollekciójának több darabját a MoMA-nak adományozta, 1951-ben pedig megszervezte az első amerikai kiállítását. A Ninth Street Show-n, aminek Castelli nemcsak a kurátora volt, de pénzügyileg is finanszírozta a tárlatot, Willem de Kooning, Lee Krasner, Jackson Pollock vagy Robert Motherwell mellett Robert De Niro képzőművész papája is kiállított. Castelli bemutatkozása frenetikusan sikerült. A Ninth Street Show tette fel ugyanis a művészettörténet világtérképére az absztrakt expresszionizmust, és ettől fogva nem volt megállás. Jóformán évtizedekig. Az addigra már mindenki által csak Leóként emlegetett emigráns műkereskedő a legbefolyásosabb körök tagja lett, 1957-ben pedig megnyitotta a saját helyét, a Leo Castelli Galériát.
Az akkor már csaknem ötvenéves Castelli a 77. utcai lakásuk egykori nappalijában és a lányuk korábbi hálószobájában rendezte be a kiállítóteret, ahol 1957. február 3-án, egy hóvihar után tartották az első vernisszázst, és ami évtizedeken át diktálta a kortárs képzőművészet kánonát. Castelli kezdetben a szürrealizmusnak és az absztrakt expresszionizmusnak is teret adott, ám mivel a figyelme mindig az aktuális történésekre összpontosult, Pollock, de Kooning vagy Cy Twombly munkáit a neo-dada, a pop- és az op-art, a hard-edge festészet, a lírai absztrakció, később pedig a minimal art, a konceptuális művészet és a neo-expresszionizmus legfontosabb alkotóinak művei váltották fel nála. Abban nagyrészt megegyezik a szakirodalom, hogy Castellinek Robert Rauschenberg és Jasper Johns voltak a legfontosabb felfedezettjei (az utóbbinál tett első műterem-látogatásra Castelli úgy emlékezett, mintha Tutanhamon sírjának kincsei tárultak volna fel előtte), de a hatvanas évek kiállítói névsora is impozáns. Roy Lichtenstein képregényszerű festményeivel, Dan Flavin hajlítgatott, színes neoncsöveivel, Joseph Kosuth, Ed Ruscha, Richard Serra vagy Frank Stella műveivel találkozhatott itt a látogató, de Andy Warhol Campbell-leveskonzerves festményeit is lehetett látni a Leo Castelli Galéria falán.
A bársonyos hangú páva szétteríti farktollait – a Castelli-modell
Tom Wolfe őrült társasági eseményekként jellemezte a Leo Castelli Galéria megnyitóit, amiken kötelező volt mindenkinek részt vennie, aki szerette volna alakítani a New York-i szcéna elkövetkező éveit. Wolfe kontinentális diplomataként írta le Castellit, aki széles mosollyal, bársonyos hangon és finom akcentussal beszélt, olyan benyomást keltve így, mintha Peter Lorre és a francia nagykövetség első titkárának keveréke állna szemben veled.
Annie Cohen-Solal rejtélyes és titokzatos, ellenállhatatlan és karizmatikus, már-már Tom Ripley-szerű jelenségként írta le Castellit, aki nagylelkű, figyelmes vendéglátó volt, és mindig talált rá módot, hogy csiklandozza a nála megjelent befolyásos figurák önérzetét. Aki „úgy vetette be személyes és anyagi vonzerejét, ahogyan a páva szétteríti farktollait”.
„Számomra az volt a lényeg, hogy ezekkel az emberekkel lehessek, hogy az ő életüket éljem” – mondta a művészeiről Castelli a Leo and His Circle szerint. És ha már velük volt, nem csupán galériát biztosított nekik. Összekapcsolva őket a múlt európai mestereivel, eredetmítoszt adott számukra. Úgy mutatta be az istállójához tartozó alkotókat, ahogyan Steve Jobs annak idején az új Apple-termékeket. Pontosan tudta tehát, hogyan kell vezérelni a vágyakat. Annak érdekében, hogy az általa üzemeltetett intézmény holdudvarában tartsa a képzőművészet egének legfrissebb és legfényesebb csillagait, a művészekkel való együttműködés radikálisan új metódusát dolgozta ki. Míg azelőtt a galériák egyszerűen eladták az általuk közönség elé tárt alkotásokat, a nyereséget pedig megosztották az azokat készítő művésszel, a Castelli-modell nem ritkán élethosszig tartó kölcsönös hűséget feltételezett.
Hogy mi járt ezért cserébe? Először is az, hogy az általa képviselt művész számára a kereskedő műtermet és a remekművek elkészítéséhez szükséges alapanyagokat biztosított. Figyelemmel kísérte továbbá pártfogoltja piacon elfoglalt helyzetét, emellett gondosan ápolta az alkotó márkáját, kezelte a sajtómegjelenéseit és természetesen rendszeres kiállítási lehetőséget kínált neki. Mindezeken felül Castellinek volt egy olyan juttatása is, amit kevés követője vett tőle át: függetlenül attól, hogy népszerűek voltak-e a munkái vagy hogy dolgozott-e valamin egyáltalán, minden művészének havi apanázst biztosított.
Rangot jelentett, ha valaki Castelli művésze volt. És persze a 77. utcai galériában a vásárló sem lehetett bármelyik oda tévedő járókelő. Be kellett bizonyítani: méltó vagy rá, hogy Leo Castellinél szerezd be a műtárgyaidat.
A mítosz, a prófétaság és az itáliai reneszánsz
Castelli hosszútávú stratégiát követett, ami kétségkívül bevált, hiszen egyre fontosabb tengerentúli és európai intézmények vásároltak az általa képviselt alkotók műveiből, és hamar felfigyeltek a tevékenységére az akadémiai körök is. A legnagyobb sikerét talán az jelentette, hogy az 1964-es Velencei Biennálén az ő művésze, Robert Rauschenberg nyerte el a festészeti nagydíjat, első amerikaiként. Ennek hatására a tengerentúli és az európai művészet közötti presztízs-egyensúly drasztikusan megváltozott. Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Svájc, Dánia, Svédország és Hollandia múzeumai kezdtek kortárs amerikai művészetet gyűjteni.
Castelli kétségkívül uralta a hatvanas évek piacát, és megállás nélkül terjeszkedett. Az évtized végén Harlemben nyitotta meg a Castelli Warehouse-t, a hetvenes, illetve a nyolcvanas években pedig a SoHo-ban indított egy-egy új galériát. Amikor pedig a Greene Street 142. szám alatti kiállítótere bezárt, megsemmisítették Roy Lichtenstein Greene Street Muralját, amit a művész kimondottan ide készített.
Addigra egyre többen hagyták el a Castelli-istállót, és a Triesztből indult műkereskedő egyre kevesebb zseninek alapozta meg a hírnevét. A galeristák új nemzedéke, köztük Mary Boone vagy Larry Gagosian hősként tisztelték bár Castellit, ugyanakkor módszeresen átvették tőle a vezető szerepet. Addigra az egykori Krausz-fiú versenyszelleme is alább hagyott. Idős korában négy ízben is meglátogatta a szülővárosát (a New Yorker tudni véli, hogy mindegyik alkalommal más női kísérő oldalán), Trieszt polgármestere a helyi Revoltella Múzeum tiszteletbeli igazgatójává nevezte ki, az igazi intézményvezető azonban megvétózta, hogy a Castelli által képviselt művészek alkotásai a képtár falaira kerüljenek. Hiába nevezte tehát Dennis Hopper a kortárs képzőművészeti világ Keresztapjának őt, a hazájában nem lehetett próféta. Klasszikus, 20. századi bevándorlói sikertörténetét az övé. Előbb megteremtette a saját mítoszát, aztán áruba bocsátotta, hogy ezen keresztül adhassa el az általa képviselt művészek áruit.
Leo Castelli 1999-ben New York-i otthonában halt meg, 91 évesen. A MoMA épületében tartott megemlékezésen a második házasságából született fia, Jean-Christophe azt mondta, egész életében hálás lesz, hogy az apja az itáliai reneszánsz szeretetét ajándékozta neki a baseball helyett.
