A visszapillantó tükröt egy autóversenyző találta fel, és akkorát nyert vele, hogy rögtön be is tiltották
A visszapillantó tükör nagyjából a hatvanas évek óta alapfelszerelésnek számít minden személyautóban, és csak azért tudjuk egyáltalán elképzelni ma a vezetést nélküle, mert már jó ideje léteznek hátrafelé néző kamerák is az autókban, amik még egy fokkal jobban segítik a manőverezést.
Bár korabeli sajtóhírekben már az 1900-as évek első évtizedéből akadnak említések tükör használatáról autókban, az első igazán jól dokumentált és autóversenyes körökben egyenesen hírhedt sztori a visszapillantó tükör megjelenéséről 1911-ből való. Ekkor történt ugyanis, hogy a máig világhírű Indianapolis 500 verseny legelső futamát egy Ray Harroun nevű pilóta egy házibarkács visszapillantó tükör segítségével nyerte meg.
Akkoriban az autóversenyzők egy másodpilótát vittek magukkal, aki hátrafelé nézett, hogy segítsen a sofőrnek abban, mi történik mögöttük az úton. Harroun ezt a műszerfalra erősített tükörrel megspórolta, így az autója egyembernyivel és egy anyósülésnyivel könnyebb lehetett, illetve sokkal aerodinamikusabb is. Ez egy 500 mérföldes (805 kilométeres) versenyen nyilván hatalmas előny. A versenyző saját bevallása szerint egy lovaskocsin látott hasonló, tükrös megoldást pár évvel korábban, amikor Chicagóban sofőrként dolgozott.
Az első Indy 500 versenyt hatalmas hírverés övezte, a győztesnek járó 10 ezer dollár (mai dollárban ez nagyjából 350 ezernek felel meg, forintban kb. 113 milliónak) addig nem látott, csillagászati összeg volt egy autóverseny fődíjaként. Az alig két éve elkészült és addig csak kisebb versenyekre használt pályán 80 ezer néző gyűlt össze, hogy végigizgulja a maratoni, 200 körös versenyt.
A kvalifikáció – 75 mérföld, azaz 120 kilométer/órás átlagot kellett tartani egy 400 méteres egyenesen – után 40 autó sorakozott fel a rajthoz, jórészt amerikai sofőrökkel, de akadt pár brit és kanadai próbálkozó is. Ebből 39 kétszemélyes volt, a megszokott módszer szerint, míg Harroun a direkt erre a versenyre épített egyszemélyes Marmon Wasp versenyutójával indult, a 32. pozícióból. Ez nem azt jelenti, hogy a kvalifikáción ennyire rosszul teljesített volna, a rajtsorrendet a versenyre benevezés sorrendje adta.
Rögtön a verseny elején, a 12. körben borzasztó baleset történt, az egyik autó megpördült és a kerítésnek csapódott, a másodpilóta, Sam Dickson olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a helyszínen meghalt. Bár ma ez már elképzelhetetlen lenne, a verseny nem állt le emiatt, tovább köröztek a pályán az autók.
Harroun az élbolyban autózott, majd a 103. körben átvette a vezetést (időközben 35 körre átadta az autót a másodpilótájának, Cyrus Patschkének, ezt megengedték a szabályok). A táv második felében egyre inkább egyértelművé vált, hogy a könnyebb és dinamikusabb autó mekkora előnyt jelent Harrounnak, aki a 200. kör után 6 óra 42 perces idővel elsőként ért célba. A második helyezettre 1 perc 43 másodpercet vert, a harmadikra több mint 10 percet, vagyis bő öt kört. A versenyt 12 autónak sikerült befejeznie.
A tükrös megoldás komoly felháborodást keltett a versenyzők és a drukkerek körében is, főleg, amikor Harroun a verseny után rögtön be is jelentette a visszavonulását. A szervezők a következő Indy 500-ra, ha nem is tiltották be konkrétan a visszapillantó tükröt, de ellehetetlenítették a használatát azzal, hogy kötelezővé tették a sofőr mellett ülő másodpilótát a versenyautókban.
Az Indy 500 első bajnoka több mint fél évszázaddal később vallotta be, hogy a visszapillantója tulajdonképpen egy óriási blöff volt. A versenypálya akkoriban nem aszfaltozott volt, hanem téglával volt kirakva, így az autók erősen rázkódtak rajta 120-as tempónál. A pilóta emiatt szinte semmit nem látott rendesen a tükörben, így a vészesebb előzési szituációkban a rutinja, a reflexei és a szerencséje segített csak neki. Viszont a könnyebb és aerodinamikusabb autó előnyeit ki tudta használni. Az autója azóta is az indianapolisi Motor Speedway múzeumban van kiállítva.
A visszapillantó tükröt aztán egy Elmer Berger nevű feltaláló szabadalmaztatta 1921-ben, tíz évvel a verseny után. Eleinte Cop-Spotter néven, kiegészítőként árulták mindenféle autóhoz, ahogy a neve is utal rá, azzal a céllal, hogy a gyorshajtók könnyebben észrevegyék, ha a rendőrök a nyomukba eredtek. A húszas évek végétől aztán elkezdték az autógyártók szériafelszerelésként beszerelni a drágább modelljeikbe, és a második világháború után aránylag gyorsan kötelezővé is vált a világ összes országában.
