A Naprendszer tele van jól hangzó nevű holdakkal. A Jupiter körül kering például az Io, az Europa, a Ganymedes és a Callisto, a Szaturnusznak pedig ott van többek között a Titan, a Rhea vagy az Enceladus. Ehhez képest a Föld egyetlen természetes kísérőjét egyszerűen csak Holdnak, angolul Moonnak hívjuk. Mintha az emberiség elnevezett volna minden más égitestet, a hozzánk legközelebbiről viszont megfeledkezett volna. Valójában éppen fordítva történt.
A Holdnak azért nincs olyan tulajdonneve, mint az Iónak vagy az Europának, mert amikor az emberek nevet adtak neki, még nem tudták, hogy léteznek más holdak is. Évezredeken keresztül nem egy volt a sok hasonló égitest közül, hanem az egyetlen ilyen objektum, amit az ember ismert. Az angol moon szó egészen az óangol mōna alakig vezethető vissza. Eredete az idő mérésével és a hónapokkal függ össze, ami nem meglepő: az emberek jóval a modern naptárak megjelenése előtt is használták a Hold szabályosan ismétlődő fázisait az idő múlásának követésére.
A szó eredete kapcsolatban áll a latin metri, vagyis mérni és mensis, vagyis hónap szavakkal is. Ugyanebből a régi kapcsolatból érthető meg az angol moon és month közötti rokonság is. Vagyis a Hold nem azért lett Moon, mert valaki egyszer tulajdonnevet adott neki. A megnevezés összefonódott azzal, ahogyan az emberek az égitest mozgását és változásait megfigyelve az időt mérték. Ez évszázadokon át nem is okozott különösebb problémát.
Aztán 1610-ben Galileo Galilei az ég felé fordította távcsövét, és a Jupiter mellett négy kisebb égitestet figyelt meg. Ma ezeket Iónak, Europának, Ganymedesnek és Callistónak nevezzük, és a Jupiter négy legnagyobb holdjaként ismerjük őket. A felfedezés alapvetően változtatta meg azt, ahogyan a Holdra tekintünk, hiszen kiderült, hogy a Föld kísérője nem egyedülálló jelenség. A 17. század folyamán a csillagászok a Szaturnusz körül is újabb holdakat fedeztek fel, a következő évszázadokban pedig egyre több bolygóról derült ki, hogy saját kísérői vannak. Ezekre az újonnan felfedezett égitestekre végül ugyanazt a szót kezdték használni, amit addig a Föld Holdjára, csak éppen köznévként.
Angolul moon lett a nevük, ahogy magyarul is holdaknak nevezzük őket. Amíg egyetlen Holdat ismertünk, azt nem kellett megkülönböztetni semmitől. Amikor viszont egyre több hasonló égitestet fedeztek fel, már szükség volt külön nevekre. Ezek jelentős része a görög és római mitológiából érkezett. Így kapta például a Jupiter négy nagy holdja az Io, Europa, Ganymedes és Callisto nevet.
A magyar nyelvben van még egy csavar a történetben, mert nálunk maga a hold szó sem ugyanonnan ered, mint az angol moon. Az ELTE Nyelvtudományi Kutatóközpont Új magyar etimológiai szótára szerint a hold származékszó, ami a hó főnévből keletkezett a -d kicsinyítő képzővel. Itt azonban nem a hónap rövidítéseként ma is használt hó szóról van szó, hanem egy másik, a fehérséghez, világos színhez kapcsolódó hó főnévről. A magyar elnevezés tehát valószínűleg sokkal inkább abból indul ki, amit az ember az égre nézve látott: egy világos, fehéres égitestet a sötét háttér előtt. Ugyanerre az eredetre vezetheti vissza a szótár a régi hóda szót is, ami a szárcsát jelentette. Ennek magyarázata szintén a látvány lehetett, ugyanis a szárcsa csőrének és homlokának egy része fehér. Hasonló szemlélet jelenik meg a hóka szóban is.
Maga a hold nagyon régi eleme a magyar nyelvnek. Az etimológiai szótár már 1211-ből felsorol egy bizonytalan, személynévi előfordulást Holdus, illetve Huldus alakban, a 14. századból pedig már olyan említések is vannak, amik a Föld égi kísérőjére utalnak. Az 1372 után keletkezett Jókai-kódexben már a ma is könnyen felismerhető hold alak szerepel. A szó később más jelentéseket is felvett: a 16. század elején például az állatok homlokán található fehér foltot is jelenthette, ami megint csak szépen visszavezet a fehérséghez. Az angol és a magyar szó így két egészen különböző dolgot őrzött meg ugyanarról az égitestről.
Az angol moon kifejezés történetében a Hold szabályos ciklusa és az idő mérése maradt meg, míg a magyar Hold esetében valószínűleg az lehetett meghatározó, hogyan nézett ki az éjszakai égbolton. Végül viszont mindkét nyelv ugyanoda jutott. Amikor ezeket a szavakat használni kezdték, még senkinek nem kellett hozzátennie, hogy pontosan melyik holdról beszél. Mire pedig kiderült, hogy a Naprendszer tele van velük, a miénknek már régóta volt neve. Annyira kézenfekvő neve, hogy ma már inkább az összes többit kell külön elneveznünk.
