A viktoriánus kort, ami nagyjából Viktória királynő uralkodása alatt tartott a 19. századi Angliában, az ország egyik fénykoraként szokás jellemezni. A növekvő gazdaság és a virágzó kultúra mellett egészen bizarr, hogy ebben az időszakban a tehetős emberek egyik kedvenc hobbija mégis a bolti lopás lett.
A lopás az idők kezdete óta tiltott dolognak minősül, amit a társadalom egy része inkább a szegényebb rétegekhez köt, mondván, hogy aki lop, az azért teszi, mert nem engedheti meg magának, hogy megvásárolja, amire szüksége van. Erre a sztereotípiára azonban már a késő 18. és a kora 19. századi, középosztálybeli angol nők is rácáfoltak, amikor többször is lebuktak bolti lopások miatt.
A kor középosztálybeli női háziasszonyok voltak, amihez természetesen hozzátartozott a bevásárlás, és az is, hogy lépést tartsanak az éppen aktuális trendekkel. Persze ezek a nők nem voltak dúsgazdagok, és a boltba is fix listákkal mentek, mégis ott volt a kísértés a szép ruhák, tárgyak és ékszerek iránt, az elcsábulásnak való ellenállást pedig kicsit sem segítették a fényűző áruházak.
A fényűző áruházakon ténylegesen extravagáns és mai szemmel túlzó boltokat kell érteni, ahol színes dekorációk, virágok és sokszor élő állatok is voltak. Az 1800-as évek végén nyílt amerikai Siegel-Cooper áruházban például egy élő elefántot is tartottak több mint egy hónapon keresztül. Néhány bolti lopáson kapott nő éppen ezt a nyüzsgő és túlingerelt közeget hibáztatta a lopásért, mondván, hogy az illatok, színek és hangok kavalkádjában egyszerűen nem tudták megállni, hogy ne csenjenek el pár apróságot.
Persze a férfiakat sem kellett félteni a lopkodástól, de az akkori társadalom és orvoslás teljesen máshogy értelmezte a két nem, sőt a különböző társadalmi osztályok szándékait, amikor bolti lopásról volt szó. A tehetős női tolvajok, a szegényebbekkel ellentétben, sosem voltak bűnözőknek elkönyvelve, csupán beteg és mentálisan gyenge személyekként tekintettek rájuk, ha pedig rajtakapták őket, többnyire bugyuta kifogásokkal úszták meg a büntetést. A 19. században meg is jelent a ma már közismert diagnózis, a kleptománia.
Az akkori orvostudomány eléggé leegyszerűsítette a diagnózist: olyan őrület, ami arra készteti az embert, hogy bármilyen megfontolás vagy indok nélkül lopjon. A kleptománia érdekessége volt még az is, hogy ezt a jelzőt csupán a gazdag nőkre aggatták rá, a szegényekre soha, hiszen az akkori szakértők szerint a dolgozó, alsóbb rétegekhez tartozó nők éppen a munka miatt erősebb lelkületűek voltak, mint a törékenyebb és gazdagabb társaik.
A kleptomániát az akkori orvosok továbbá olyan tényezőknek tulajdonították még, mint a menstruáció, a terhesség, a posztpartum vagy az ovuláció, tehát minden természetes női biológiai folyamat. Bár a kleptomániát jellemzően nőkhöz kötötték, Isaac Ray korabeli pszichiáter úgy gondolta, hogy a férfiak is lehetnek kleptomániások, csak az ő esetükben főként sérülések okozzák ezt az állapotot.
Az orvosok és a pszichiáterek szerint tehát a férfiak a sérülések miatt, a nők pedig általánosan hajlamosak voltak a lopásra. Egy híres bolti lopást követő eset is rávilágított erre a megkülönböztetésre. Mr. és Mrs. Castle, két amerikai turista éppen Londonban üdült, amikor 1896-ban lebuktak bolti lopás miatt. Walter Castle-t is letartóztatták ugyan, mégis csak a felesége került börtönbe, akinél egy pszichiáter „szabálytalan menstruáció”-val magyarázta a kleptomániát.
Bolti lopások természetesen a mai napig történnek, és meglepő módon több kutatás is arra az eredményre jutott, hogy a tehetősebbek többet lopnak, mint a szegényebbek. Az Egyesült Államokban például kimutatták, hogy az évi 70 ezer dolláros fizetéssel rendelkező emberek 30 százalékkal többet lopnak, mint az évi 20 ezer dollárt kereső emberek. Egy másik tanulmány pedig azt mutatta ki, hogy a gazdagok hajlamosabbak a csalásra és hazudozásra is.
