A 16. századi brassói nő, aki olyasmit ért el, amit a kortársai közül kevesen: híresebb lett, mint a férje
„A középkori nők leginkább akkor láthatók, amikor halottak” – tartja egy elsőre meghökkentő, de a történelemkutatás szempontjából nagyon is pontos megállapítás. Ezt azért szokták mondani, mert sok nő életéről a végrendelete árulja el a legtöbbet: mit birtokolt, kikkel állt kapcsolatban, vagy például kiről gondoskodott. De mi most hoztunk egy – valamennyire – ellenpéldát.
Apollonia Hirscher népszerűségét már az is igazolja, hogy van saját Wikipédia-szócikke, míg a férjének nincs*
Apollonia életének kezdete szinte teljesen homályban maradt: annyit tudni róla, hogy Nagyszebenben született, de az, hogy pontosan mikor, és mi történt vele a házassága előtt, máig rejtély. Férjéről viszont jóval több adat maradt fenn: már a házasságuk előtt is a város leggazdagabb polgárai közé tartozott, késekkel, takarókkal, puskaporral, borral és rézzel kereskedett, üzleti kapcsolatai Havasalföldtől Prágáig értek, és még az Oszmán Birodalomból származó portékákat is árult. Amikor 1541-ben meghalt, Apollonia megörökölte tőle a tekintélyes vagyont és a messzire nyúló kereskedelmi kapcsolatokat is.
A kereskedőfeleségek a férjük mellett gyakorlatilag eltanulták a szakmát, megismerték az üzlet csínját-bínját, és megözvegyülve a saját nevükben folytathatták a kereskedést. Apollonia is élt ezzel a lehetőséggel: átvette és továbbfejlesztette férje vállalkozását.
Egy ilyen vállalkozás biztonsága viszont attól is függött, milyen seregek járnak a környéken. 1542 őszén, nem sokkal azután, hogy megörökölte az üzletet, Petru Rareș moldvai fejedelem betört Erdélybe, ahol korábban elveszített várait is igyekezett visszaszerezni. Apollonia kész volt bevetni a vagyonát és kereskedői leleményét Brassó megóvásáért: a történet szerint száz aranydukáttal és két feldíszített parádés lóval igyekezett lekenyerezni a fejedelmet, hogy az megkímélje a várost a pusztítástól. „Legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” – állítólag ezt írta a városatyáknak, amikor a saját pénzét és lovait adta a város védelméhez.
Felajánlása a brassóiak közös erőfeszítésének része volt, akik összesen 1500 aranydukátot küldtek a fejedelemnek, abban a reményben, hogy a város mellett a környező falvakat is megóvhatják a fosztogatástól és a pusztítástól. A környéket azonban az ajándékok sem tudták megmenteni: október 26-án a moldvai sereg már Vidombák és Feketehalom térségében járt, és a brassóiak fizetsége ellenére feldúlták a vidéket.
Apollonia pénzének a békésebb időkben is akadt helye. A reformációt támogató kereskedőnő 1545-ben kétszáz aranydukátot adományozott a város szegényeinek támogatására, és azt mondta, hogy az összeg hozamából „minden évben annyi bort kell venni, hogy az a szegényeken segítsen, ápolják a szőlő termésével sebeiket, és erősítsék őket”.
Legnagyobb és legdrágább vállalkozása a főtéri Kereskedőház felépítése volt: a 67 méter hosszú épületegyüttes két párhuzamos szárnya belső udvart fogott közre, ahová a kereskedők megrakott szekereikkel is behajthattak, hogy odabent rakodják le az árut. A földszinti oszlopsor mögött kisebb boltok sorakoztak, a kézművesek fedett helyen kínálhatták portékáikat a korábbi szabadtéri árusítás helyett. Az épületben a városi mérleg is helyet kapott, amely korábban a régi városháza földszintjén működött, használatáért pedig díjat szedtek a külhoni és a helyi kereskedőktől is.
Apollonia mindezt a saját vagyonából finanszírozta, a bőkezű adományhoz pedig egy olyan legenda kapcsolódik, amely szerint a csarnok felépítését végső soron sírrablóknak köszönhette Brassó.
Orbán Balázs néprajzi gyűjtő jegyzése szerint „a dusgazdag özvegynek egyetlen egy leánya volt, a gyönyörű s mindenki által bámult hajadont hirtelen betegség rohanta meg, s az rövid időn elhalt. A vigasztalhatlan anya legbecsesebb ékszereit rakva leánya hullájára, temetette el családi sirboltjába; a gazdag ékszerek azonban tolvajokat csaltak oda, kik az éj csendében feltörték a sirt s az ékszereket elorozták; de a halott ujján egy értékes gyűrü is volt, melyet levenni semmiképen nem tudtak; azért az egyik tolvaj késével le akarta metszeni az ujjat gyürüstől; alig kezdett azonban e műtéthez, hogy a leány, ki csak tetszhalott volt, felült koporsójában; a sirrablók rémülve menekültek el, a leány pedig hazament anyjához. A boldogságában határt nem ismerő anya e szerencsés esemény emlékére épité, mint mondják, a fennemlitett bazárt, hol a czéhek árúhelyei s a pénzváltók boltjai vannak ma is.”
Azt, hogy a legenda igaz-e, vagy sem, nem lehet tudni, de azt igen, hogy fedett bazárra már régóta szüksége volt Brassónak. A csarnok építésére már 1527-ben pénzt szedtek a halkereskedőktől, később pedig a hús- és fűszerárusoktól is, de végül a gazdag kereskedőnő adománya tette lehetővé, hogy elkészüljön az épület. A feljegyzések szerint nyolcezer aranydukátba került felhúzni a Kereskedőházat. Csak hogy el tudjuk képzelni, mennyi az annyi: ekkora összegből hozzávetőleg ezerháromszáz–ezerötszáz ökröt lehetett volna vásárolni abban az időben.
Apollonia mindössze két évig láthatta az elkészült vásárcsarnokot, mivel 1547 decemberében meghalt. A város korabeli orgonistája „állandóan serénykedő, istenfélő matróna”-ként ír róla, aki „okos, megértő asszony volt, szívesen osztogatott alamizsnát, és a szegényekkel sok jót tett”.
A Kereskedőházat az évszázadok során többször átépítették, 1960 és 1963 között pedig átfogóan helyreállították. Ha Brassóban járunk, több helyen is találkozhatunk a kereskedőnő nevével: az egykori vásárcsarnok homlokzatán a címer alatt olvasható a neve mint adományozóé, de a Kereskedőház mellett húzódó utca is Apollonia Hirscher nevét viseli 1991 óta. Róla nevezték el a város egyik kulturális központját is, amely az egykori szász bank épületében működik, és Brassó történelmét idéző eseményeken olykor be is öltöznek Apolloniának.
