Marilyn Monroe, Cindy Crawford és Elizabeth Taylor időtlen szépségéhez hozzátartoztak az arcukon található szépségpöttyök is, vagyis az aprócska anyajegyek, amik ma különlegesen szépnek számítanak. Francia arisztokraták azonban már a 17. században egész trendet húztak fel a mesterséges szépségpöttyökre, ami egy veszélyes kór takargatásában és a társadalmi ranglétrán elfoglalt pozícióban is fontos szerepet játszott.
A mesterséges szépségpöttyök története elég régre nyúlik vissza. Az ókorban főként arra szolgáltak, hogy hegeket és sebeket takarjanak el velük, megelőzve ezzel a fertőzéseket, a kis pöttyök funkciója viszont egészen bizarr fordulatot vett a kora újkorban, amikor elkezdték őket a prostitúcióval összefüggésbe hozni. Kimberly Chrisman-Campbell, aki a kora újkori divat szakértője, részletesen tanulmányozta a szépségpöttyök kialakulásának történetét, és megállapította, hogy egy idő után az egyszerű utcai divat és az udvari viseletek elkezdtek átfedésbe kerülni, a szépségpöttyök viselését pedig egyszerre dicsérték és gúnyolták, csupán az alapján, hogy milyen társadalmi rangja volt a viselőjüknek.
A szakértő szerint a 16. század fordulópontot jelentett, hiszen az emberek már nem takargatásra, hanem sokkal inkább kiemelésre kezdték el használni a pöttyöket vagy tapaszokat. Már sokkal inkább az arc bizonyos részeinek a kiemelésén volt a hangsúly, volt, aki például egy aprócska pontot ragasztott az arcára, más pedig egy félhold alakú tapaszt tett a szemöldöke fölé, hogy odavonzza az emberek tekintetét. Mai szemmel nézve egészen furcsának hathat az, ha valaki egy félhold vagy csillag alakú matricát tesz az arcára, de ezeknek a tapaszoknak pontosan az volt a céljuk, hogy feltűnést keltsenek. A fekete selyemből vagy bársonyból készült tapaszokat gyakran gyantaalapú hátoldallal látták el, hogy könnyű legyen őket felragasztani, bár egyébként nyállal is meg lehetett ezt oldani.
A francia arisztokraták körében a 16–17. században lett igazán divatos a tapaszok viselése, mivel ebben az időszakban a nők és a férfiak egyaránt bőséges sminket viseltek. A fehérre púderezett haj és arc, valamint az élénkpiros rúzs a mindennapok része volt, ezekhez pedig társulni kezdtek a mintás tapaszok is – amik pontosan addig voltak csak divatosak, amíg el nem kezdték követni a trendet az egyszerű emberek is.
Egy idő után annyira olcsók lettek a különböző kis tapaszok, hogy társadalmi rétegtől függetlenül, lényegében bárkinek elérhetővé váltak, de a használatukat továbbra is szigorú társadalmi szabályok övezték. A 18. századi magazinok például azt írták, hogy a nőknek kettőnél több tapaszt nem szabad viselniük, és ezeket soha sem szabad a száj közelébe elhelyezni. Ha egy nő túl sok tapaszt hordott, akkor kétségbeesettnek tűnt, ha túl keveset, akkor meg maradinak számított.
Ezeken a szabályokon nem segített a szifilisz és a himlő gyors terjedése sem. A bőrt súlyosan károsító betegségek könnyen tönkretehették a beteg arcát, de szerencsés esetben pár heggel is megúszható volt a kór, amit néhány tapasszal el is lehetett takarni. A korabeli írók viszont elkezdték ezt a megoldást a prostituáltakhoz kötni. Úgy tartották, hogy arról lehet felismerni egy prostituáltat, hogy az arcát feltűnően sok tapasz borítja a nemi úton terjedő betegségek tüneteinek elfedése érdekében.
A szexualitással szorosan összekapcsolódó trend ennek ellenére – vagy talán épp emiatt – végül a mai napig kitart. A divatmagazinok címlapján vagy a mozivásznon feltűnő, gyönyörű sztárok és modellek újra és újra divatba hozzák a pöttyöket, amiket ma már újra különlegesnek és szépnek könyvel el a társadalom anélkül, hogy pejoratív jelentést társítana hozzá.
