A világhírű olasz karmester a fronton vezényelt győzelmi koncertet, miközben a vesztes csapatok gránáttal lőtték

1917. augusztus 23-án a végéhez közeledett az első világháború isonzói csatáinak rettenetes sorában a tizenegyedik. Az olasz csapatok ellenőrzése alá került a Karszt-fennsík Isonzó folyótól nyugatra eső része. A hatodik isonzói csata, azaz Görz (Gorizia) városának elfoglalása után az olasz hadseregnek ez volt a következő, említésre érdemes győzelme, noha sovány vigasz volt: csekély eredmény kétévnyi iszonytató küzdelemben, százezrek haláláért és megnyomorodásáért. Az akkori tervek szerint az olaszoknak már réges-rég a cári csapatokkal kellett volna parolázniuk a magyar Alföldön. Ehhez képest a túlnyomó többségében magyar katonákból álló ezredek és zászlóaljak makacsul ellenálltak a sokszor védhetetlen vonalakban a Doberdó kőtengerében is. Pár négyzetkilométer mutatja csak az olasz dicsőséget, és az is borzasztó áron.

Az első világháború minden szempontból újat hozott az addig vívott háborúkhoz képest. Elsősorban azt, hogy tömegháború volt, tehát nemcsak az éppen katonaidejüket töltő ifjúság ontotta egymás vérét, hanem 1917-re már szinte minden hadra fogható európai férfi egyenruhában volt. A családjuk pedig otthon – a sajtó, illetve a propaganda tehát soha nem látott fontosságú szerephez jutott.

Olaszország csak szűk egy évvel a háború kezdete után lépett harcba, a társadalom pedig megosztott volt ezzel kapcsolatban, „beavatkozókra” és „semlegesekre” oszlott, előbbiek a háborúba lépés mellett, utóbbiak a semlegesség megtartása mellett álltak. Nem voltak egyértelmű többségben azok, akik a belépés mellett szálltak síkra. A parlamentben is többségben voltak azok, akik a semlegességet tartották volna fenn. 1914-ben viszont a szarajevói merénylet nyáron történt, az olasz törvényhozás szünetében, így a kormány felhatalmazás nélkül kezdhetett diplomáciai manőverekbe. 1915-re, amikor Olaszország elkötelezte magát az antant mellett, a közvéleményt is sikerült némileg áthangolni – köszönhetően például a támogatott háborúpárti és az ellehetetlenített semlegességpárti tüntetéseknek is. Két évvel később, 1917-ben tehát minden katonai sikernek hatalmas publicitást kellett adni, magyarázandó a „helyes” döntést.

Az olasz művészvilág is megosztott volt. A zeneszerző Giacomo Puccini például elsősorban pacifizmusa, másodsorban kiterjedt bécsi társasága miatt is a semlegesség híve volt, míg kora leghíresebb karmestere, Arturo Toscanini lángoló szívű nacionalista volt. Sok olasz művész vallotta azt, hogy Olaszország nem az őt megillető státuszban van Európában, az olasz szellem nem kapja meg az őt megillető babérokat. Felemelkedésének gátja szerintük a kontinens megmerevedett rendszere volt, amiből kitörni csak akkor lehet, ha valamiért az egész paklit megkeverik és újraosztják. Ez a valami pedig, ha más nincs, egy háború is lehet.

Toscanini tehát ebben hitt. Nem vérgőzös harcos volt, hanem büszke olasz. Országa hadba lépésekor már évek óta New Yorkban, a Metropolitanben vezényelt, de akkor azonnal hazautazott. A fegyverforgatáshoz már öreg volt, de jótékonysági hangversenyeken vezényelt, és a front mögött a pihenőjüket töltő katonákat látogatta mint híresség. Felesége és lánya a Vöröskeresztben dolgozott, és hadköteles korú fia, Walter a tüzérekkel éppen az Isonzónál harcolt.

1917. augusztus végén Toscaninit jótékonysági frontlátogatásra hívta két zenekedvelő tábornok, Antonino Cascino és Maurizio Ferrante Gonzaga. 24-én már Collióba érkezett, majd Plavánál átkelve az Isonzón, a Solzanóba vezető úton Dolga Niváig jutott kocsival. Innen gyalogosan ment tovább a parancsnokság felé, és útközben találkozott a hadosztály zenekarával is. Cascino tábornoktól tudta meg, hogy 25-én elfoglalták a Monte Santót, amit másnap, augusztus 26-án meg is mutatna neki.

Ez a 618 méter magas domb hatalmas jelentőséggel bír az olaszoknak. A két rettenetesen hosszú háborús év folyamán a Görz városát három oldalról körbevevő „szent hegyek” (San Martino, San Gabriele, Monte Santo) elfoglalása az olasz, minden áron megvédése pedig az osztrák–magyar csapatok mániájává vált. A Monte Santo birtokbavétele tehát túlmutatott egy egyszerű hadicélon, szimbolikus jelentősége volt.

Azt, hogy kinek az ötlete volt, hogy a még utóvédharcot folytató osztrák–magyar csapatok közvetlen közelében koncertet vezényeljen Toscanini, valószínűleg már sohasem tudjuk meg. De tény, hogy 1917. augusztus 26-án, miután a zenekar kézben cipelte fel hangszereit a hegy első vonalainak közelébe, este tíz órakor Arturo Toscanini egyórás koncertet vezényelt. A pontos műsor sem ismert, marsokat és a maestro levele szerint nemzeti himnuszaikat játszották. A zenekarban játszó Pietro Toschi szerint a karnagy úr minden szám után elüvöltötte, hogy „Viva l’Italia!!!”.

Nem tudni, hogy olasz részről mekkora közönsége volt a hangversenynek, mindenesetre az osztrák–magyar oldalon jól hallották, mert a koncertet néhány vakon leadott gránátlövés zavarta meg. Személyi sérülés szerencsére nem történt, a nagydob kapott srapneltalálatot és szakadt be. Négy nap és négy éjjel maradt a maestro és zenekara a Monte Santo közvetlen közelében, de Toscanini ezután sem hagyta ott a frontot.

Szeptemberben, teljesen váratlanul az olasz II. hadsereg parancsnoka, Luigi Cappello tábornok magához hívatta. A karmester meg volt győződve róla, hogy a következő koncertekről és talán egy hadseregzenekarról akarnak vele beszélni. Ehhez képest egy nagy csinnadrattával felvonuló bersaglieri zászlóaljjal a háttérben személyesen a tábornok tüntette ki Toscaninit a Katonai Érdemérem ezüst fokozatával és két puszival – valószínűleg a zenetörténet egyik legszebben dekorált dirigense lett ezzel. Beszámolók szerint könnyekig meghatódott. Talán ez volt karmestersége ideje alatt az egyetlen epizód, amikor zavarba tudták hozni.

Zenekarával a továbbiakban is rendszeresen adott koncerteket a vonalak mögött, jellegzetesen operák nyitányát, népszerű részleteit adták elő pihenő és sebesült katonáknak. A koncerteket általában mezőkön, lebombázott falvak romos épületei között rendezték meg. Egészen a tizenkettedik, azaz utolsó isonzói csatáig maradt a háborús frontszakaszon. Ekkor, 1917. október végén–november elején az osztrák–magyar csapatok német segítséggel áttörték a frontot, teljesen szétzilálva az olasz II. hadsereget. A háború ezután jóval nyugatabbra, a Piave folyó mentén folytatódott tovább.

Toscaninit legbelül izzó szenvedélye tette karmesteróriássá, ahogy hazafivá is. Mint a zenében, úgy az életben is mindig hű maradt elveihez. Az ideáljai szerint épített Olaszországért gondolkodás nélkül lépett akár az ellenséges ágyúk tüzébe is.
Maximalizmusa hírhedt volt, ma már nem tűrne el zenekar ilyen mérvű szekatúrát. Igaz, így állítólag mindenkiből a legjobb formáját volt képes kipréselni. Még a nagybőgőszólamból is. Meggyőző képességét ez a történelmi hangfelvétel bizonyítja: „Nagybőgősök, kedvem lenne seggbe rúgni őket!”