Évszázadokkal ezelőtt visszatérő jelenség volt, hogy imposztorok törtek hatalomra, akik egy eltűnt, de messiásként visszatérő királynak vagy trónörökösnek adták ki magukat. Ilyen volt az a később I. Ál-Dmitrijként számontartott férfi is, aki magát Rettegett Iván évek óta halottnak hitt fiának kiadva egy éven keresztül uralkodott orosz cárként a 17. század legelején. A dupla csavar a történetben, hogy kivégzése után néhány évvel egy újabb ál-Dmitrij tűnt fel: rövid időre ugyan, de neki is sikerült megszereznie a trónt, hogy végül aztán őt is kivégezzék a csalásért.
A néplélek már akkoriban is vevő volt a „régen minden sokkal jobb volt” típusú nosztalgiázásra, főleg válságos időszakban. Így gyakori volt, hogy egy-egy eltűnt vagy rejtélyes körülmények között meghalt uralkodó esetében újra és újra felmerültek a messiást váró összeesküvés-elméletek. A portugáloknál erre egy kifejezés is létezik: ez a sebastianizmus, ami gyakorlatilag nemzeti mítosszá nőtte ki magát, és azon a hiedelmen alapult, hogy I. Sebestyén király valójában nem halt meg az 1578-as észak-afrikai csatában, és egyszer még visszatér, hogy megmentse nemzetét a legnagyobb válság idején. Ezt pedig pofátlanul kihasználtak az önjelölt trónkövetelők, abban az esetben az ál-Sebestyének.
Hasonló hullámot lovagolt meg az a Šcepan Mali nevezetű férfi is, aki 1766 őszén tűnt fel Montenegróban, és akiről hamar elterjedt a pletyka, hogy valójában ő a halottnak hitt III. Péter orosz cár. A pletyka pedig nem halt el, sőt – így történt, hogy 1768-ban trónra került Montenegró első és azóta is utolsó cárja.
Sem megerősíteni, sem cáfolni
Felmerülhet az olvasóban, hogy ugyan miért érdekelné egy állítólagos orosz cár éppen Montenegrót. Ehhez fontos tudni, hogy az akkori Montenegró az Oszmán Birodalom vazallusa volt, de a törökök sosem tudták teljesen uralmuk alá hajtani a montenegróiakat. Ehhez azonban külső segítség is kellett, ezt Montenegró részben Velencétől, majd annak meggyengülésével az Orosz Birodalomtól kapta meg, ami viszont többszörösen függő viszonyrendszerhez vezetett.
A 17. század végétől a a Petrović–Njegoš-dinasztia uralta Montenegrót, és ekkorra vált örökletessé a teokratikus berendezkedés: a vladikának nevezett metropolita volt egy személyben az ország világi és egyházi vezetője, és így maradt ez egészen a 19. század közepéig. Az 1700-as évek elejétől egyre szorosabb viszony alakult ki a montenegrói vladikák és az orosz cárok között, ez azonban Šcepan Mali feltűnésével meglehetősen furcsa fordulatot vett.
Abban az időben terjedt el az az elmélet, miszerint III. Péter cár – akit feltehetően felesége, a későbbi II. Nagy Katalin öletett meg – valójában nem halt meg, hanem száműzetésben él. Montenegróban pedig éppen teljes volt a zűrzavar az oszmán portyázók, a többség által alkalmatlannak tartott vezető, II. Száva és az egymással háborúzó hegyvidéki klánok miatt. Ekkoriban tűnt fel Šcepan Mali egy Budvához közeli kis faluban.
Az akkor feltehetően harmincas éveiben járó férfi származásáról máig alig lehet tudni valamit. Annyit azonban igen, hogy orvosként dolgozott, és ezzel meglehetően népszerűvé vált a helyiek között. Bármennyire is szürreális, innen már csak pár lépés volt, hogy elterjedjen a pletyka, miszerint valójában ő III. Péter orosz cár – sokan meg voltak győződve róla, hogy gyanúsan hasonlít a meghalt uralkodóra, és persze az sem lehet véletlen, hogy elsírta magát, amikor meghallotta III. Péter fia, Pál cárevics (a későbbi I. Pál cár) nevét.
Šcepan Mali egy ideig a „se nem megerősít, se nem cáfol” taktikát választotta, de aztán valószínűleg meglátta a lehetőséget a gyorsan terjedő szóbeszédben, és egyre több homályos utalást tett, ami megerősítette a sztorit. Nyilatkozatot intézett a néphez, amiben arra buzdította őket, hogy egyesüljenek az ortodox hitben, vessenek véget a belső megosztottságnak, és szabadítsák fel a Balkánt az iszlám alól. A klánok eleinte haboztak, de ő kitartó volt, és végül rávette őket, hogy aláírjanak egy békeszerződést. A nép lelkesedése óriási volt, és eleinte maga a trónjáról kitúrt Száva vladika is felült erre a hullámra – pedig ő tényszerűen tudhatta, hogy a férfi csaló lehet, hiszen anno még személyesen találkozott az igazi orosz cárral.
Fake it till you make it
Az Orosz Birodalomnak már kevésbé tetszettek a fejlemények. Először a konstantinápolyi orosz nagykövet kapta fel a fejét az ügyre, miután levelet kapott Szávától – a félreállított uralkodó arról érdeklődött, hogy akkor végül is III. Péter meghalt-e vagy sem. A nagykövet, amellett, hogy biztosította őt az igazi cár haláláról, azt javasolta, hogy ha meg akarják őrizni az oroszok kegyeit, minél hamarabb utasítsák ki a csalót Montenegróból. Száva ezután, immár kezében a bizonyítékkal, megpróbálkozott a leleplezéssel, a népet azonban már nem érdekelte mindez – 1768-ban montenegrói cárrá koronázták Šcepan Malit, aki ezután a stanjevići kolostorba záratta a megpuccsolt vladikát.
A vicc az egészben, hogy az álcárból végül is egészen kompetens uralkodó lett. Kordában tudta tartani az oszmán és az orosz befolyást, emellett szétválasztotta a világi és az egyházi hatalmat, hogy a papok és a szerzetesek ne akadályozzák az elképzelései megvalósítását. A népben olyan szintű lelkesedést váltott ki, hogy a határvidékeken megtagadták az adófizetést Velence és Konstantinápoly felé – sőt a katonai egységek több, korábban elvesztett területet is visszafoglaltak.
Nagy Katalin orosz cárnő, aki nyilvánvalóan pontosan tudta, hogy nem a férjéről van szó, több kísérletet is tett, hogy megszabaduljon az imposztortól. Megbízottjával levelet küldött a montenegrói nemeseknek, amiben azzal fenyegette őket, hogy búcsút mondhatnak mindenfajta orosz segítségnek, ha nem penderítik ki a trónról az álcárt. A levél viszont állítólag sosem érkezett meg a montenegrói elithez.
A montenegrói cárnak sokáig az összes csapdát sikerült kikerülnie, legyen szó mérgezési kísérletekről, a velenceiek által végrehajtott tengeri blokádokról vagy egy oszmán invázióról, amit – annak ellenére, hogy létszámban alulmaradtak – sikerült visszaverniük a montenegróiaknak.
Csaló, de a miénk
Következő lépésként az orosz cárnő a Jurij Vlagyimirovics Dolgorukov tábornok vezette delegációt bízta meg, hogy vágjanak rendet a montenegróiaknál: fedősztoriként az oszmánok elleni haderő összehangolása miatt látogatták meg az álcárt, valójában azonban az elmozdítása volt a cél. A Dolgorukovot kísérő delegációnak köszönhetően fennmaradt egy tömör leírás Šcepan Maliról, aki beszámolójuk alapján III. Péter cár szöges ellentéte volt: a közepes termetű férfi látszólag szintén a harmincas éveiben járt, sima arcán viszont nyomuk sem volt a hegeknek, amik a himlője után haláláig az orosz cár ismertetőjelei maradtak. A montenegrói cár hangja meglepően vékony volt, gyorsan beszélt, és görög stílusban öltözködött, fehér tunikát és piros sapkát viselt.
Intrikák, titkos találkozók és többórás viták vezettek oda, hogy Dolgorukovéknak végül sikerült sarokba szorítaniuk és kihallgatniuk Šcepan Malit, aki azzal védekezett: ő maga sosem állította, hogy III. Péter orosz cár lenne. Azt viszont a kínzások hatására sem árulta el, hogy akkor pontosan kicsoda és honnan jött, egymásnak teljesen ellentmondó meséket adott elő a származásáról. Dolgorukovnak végül sikerült aláíratnia vele egy nyilatkozatot, amiben elismerte, hogy nem ő III. Péter orosz cár, majd egy időre be is börtönözték.
A hatalmi vákuumban egy időre Dolgorukov vette át a kormányzást mint az orosz cárnő megbízottja. A tábornok azonban hamar szembesült vele, mekkora darázsfészekbe nyúlt. A harci tűzben égő nép ellene fordult, miután elrendelte, hogy fel kell függeszteni az oszmánok elleni támadásokat az orosz erősítés megérkezéséig. Ráadásul az Oszmán Birodalom vérdíjat tűzött ki a fejére, és a velenceiek is többször meg akarták mérgezni.
Itt jött a történet újabb szürreális fordulata: mivel Dolgorukov rájött, hogy valójában nincs kompetensebb jelöltje, és az álcár nem is végezte rosszul a munkáját, kegyelmet adott Šcepan Malinak, és rábízta Montenegró kormányzását. A nép pedig – valószínűleg szintén jobb jelölt híján – egészen hamar beletörődött, hogy a most már vállaltan csaló uralkodó visszatér a trónra.
1771-ben aztán a cár egy akna felrobbanása miatt elvesztette az egyik szemét és lebénult, ezután haláláig gyaloghintón szállították. Bár az oroszokkal és az oszmánokkal sok előrelépést már nem tudott elérni uralkodása alatt, Velencével sikerült békét kötnie, és uralkodása idején végezték el Montenegró első népszámlálását is. Šcepan Mali az országban addig ismeretlen halálbüntetést is bevezette, így próbált véget vetni a törzsek közötti véres harcoknak és a banditák fosztogatásainak.
Az Oszmán Birodalom azonban nem nyugodott: a cár visszatérése óta keresték a módját, hogy megszabaduljanak tőle. Az ügyet végül Kara Mahmud skodrai pasa vette kézbe: megvesztegetett egy férfit, aki éppen akkor lépett a montenegrói cár szolgálatába. Így végül 1773-ban, a Donji Brčeli kolostorban szolgája végzett Montenegró első és utolsó cárjával.
(Források: LBV Magazine, Múlt-Kor, Wikipedia)
