Kolumbia északi részén, La Mojana vizes területein egy hatalmas, csatornákból és megemelt földsávokból álló mezőgazdasági rendszer maradványai találhatók. Az építmény akkora területet foglal el, hogy egyes részei még repülőgépről is jól láthatók. A régészek sokáig azt gondolták, hogy egy ilyen méretű és összetett rendszer megépítéséhez erős vezetőkre és központi irányításra lehetett szükség. Egy új kutatás szerint azonban valószínűleg egészen más történt.
A kutatók most arra jutottak, hogy a csatornákat és termőföldeket helyi családok építhették és tarthatták fenn közösen. Vagyis nem feltétlenül volt szükség olyan vezetőkre, akik felülről utasításba adták, megszervezték és irányították a munkát. A számítások alapján ráadásul a helyiek meglepően gyorsan végezhettek egy-egy ilyen rendszer kialakításával.
La Mojanában az időszámításunk előtti első évszázadokban kezdtek ilyen földeket kialakítani. A rendszer lényege az volt, hogy a termőterületeket megemelték, körülöttük pedig csatornákat ástak. Az esős évszakban ezekben nagy mennyiségű vizet lehetett összegyűjteni és tárolni, amit aztán a szárazabb hónapokban a földek öntözésére használhattak.
A helyiek tehát nem egyszerűen megpróbálták megakadályozni, hogy a víz elárassza a területet, hanem megtanultak együtt élni az áradásokkal. A vizet elvezették oda, ahol szükségük volt rá, majd későbbre is eltárolták. A csatornák emellett a halászatban is segíthettek, így a rendszer egyszerre többféle élelmiszer előállítását tette lehetővé.
Ez a módszer körülbelül ezer éven keresztül működhetett, egészen az időszámításunk szerinti 11. századig. Azt nem tudni pontosan, hogy a helyiek végül miért hagytak fel vele. Az egyik lehetséges magyarázat szerint az emberek idővel elköltöztek az alacsonyan fekvő, rendszeresen elárasztott területekről, és magasabban fekvő vidékeken telepedtek le.
A régészeket régóta foglalkoztatja, hogyan tudtak ekkora rendszereket létrehozni az itt élő közösségek. A területen korábban talált kerámiák és aranytárgyak alapján feltételezték, hogy kisebb, hierarchikusan működő közösségek élhettek La Mojanában. Ebből pedig sokáig arra következtettek, hogy a csatornák és földek megépítését is valamilyen központi hatalom szervezhette.
Az új kutatás készítői szerint erre azonban nincs elég bizonyíték. Hogy kiderítsék, mennyi munkára lehetett szükség valójában, műholdfelvételek segítségével vizsgálták meg a San Marcos közelében található rendszer egy nagyjából 500 hektáros részét. Ezen a területen körülbelül 1600 megemelt földsávot és 63 olyan platformot azonosítottak, amelyeken egykor házak állhattak. A legrégebbi földsávok körülbelül 1,4 méter magasak voltak.
Ezután kiszámolták, mennyi emberre és időre lehetett szükség az építkezéshez. Ehhez figyelembe vették többek között azt, hogy mennyi földet kellett megmozgatni, milyen eszközöket használhattak akkoriban, hányan élhettek a környéken, illetve hogyan szervezhették meg a közös mezőgazdasági munkát.
A kutatók becslése szerint a vizsgált területen körülbelül 1600 ember élhetett. Számításaikban abból indultak ki, hogy közülük nagyjából 800-an dolgozhattak a csatornák és földsávok kialakításán. Ez ráadásul óvatos becslés, mivel más adatok alapján a mezőgazdasági munkából a gyerekek is rendszeresen kivették a részüket.
Az eredmények szerint egy teljes csatorna- és földrendszert akár két hónapnál rövidebb idő alatt is fel lehetett építeni. Ez nagyjából egy száraz évszak felének felel meg. Jasmine Vieri, a Cambridge-i Egyetem régésze és a tanulmány egyik szerzője szerint ez jóval kisebb munka, mint amekkorát korábban egy ilyen rendszer kialakításához szükségesnek gondoltak.
Mindez azért érdekes, mert azt mutatja, hogy egy látványos és nagy méretű építmény mögött nem feltétlenül kell központi hatalmat keresni. A La Mojanában élő családok egyszerűen összefoghattak, közösen kiáshatták a csatornákat és kialakíthatták a földeket, amelyek működéséből aztán az egész közösség profitált.
Az ősi módszer ráadásul ma is hasznos lehet. La Mojana jelenleg is súlyos vízgazdálkodási problémákkal küszködik. A kolumbiai állam többek között gátakkal próbálja megakadályozni az áradásokat, ezek azonban nem mindig működnek. A Caregato-gát például 2021 óta többször átszakadt, az áradások pedig településeket és természeti területeket is súlyosan érintettek. Más időszakokban közben jelentős szárazság alakult ki.
Az ősi rendszer egészen más elven működött: nem megállítani próbálta a vizet, hanem szabályozta, merre folyjon, és eltárolta arra az időre, amikor szükség volt rá. A kutatók szerint ennek bizonyos elemeit ma is érdemes lenne használni.
Fernando Montejo Gaitán, a Kolumbiai Antropológiai és Történeti Intézet régésze szerint a döntéshozók már korábban is érdeklődtek az ősi megoldások iránt, eddig azonban kevés információjuk volt arról, hogyan működhetett a rendszer. Az új kutatás egyik fontos eredménye éppen az, hogy megmutatja: az ilyen megoldások helyben, közösségi összefogással is megvalósíthatók. Ehhez szükség lehet állami pénzre és támogatásra, de nem feltétlenül kell mindent központilag megszervezni.
A kutatók szerint a felfedezés azért is fontos, mert más képet ad a térség Kolumbusz előtti közösségeiről. A La Mojanában élők nem hatalmas gátakkal próbálták megállítani a természetes áradásokat, hanem alkalmazkodtak hozzájuk. A vizet, amely ma nagy problémákat okoz a térségben, több mint ezer évvel ezelőtt a mezőgazdaság szolgálatába állították. A kutatók szerint éppen ezért elképzelhető, hogy a mai Kolumbia is tanulhat valamit abból, ahogyan az itt élő közösségek évszázadokon keresztül kezelték a vizet.
(Forrás: Popular Science)
