Szörnyetegkutatásként ismeri az utókor azt a kísérletet, amiben árva gyerekeket próbáltak rávenni a dadogásra

Még a kétezres évek elején is viselte egy 1939-ben lezajlott kísérlete következményeit az Iowai Egyetem – hat résztvevő ugyanis beperelte az egyetemet azért, mert élethosszig tartó pszichológiai problémákat okozott nekik a kutatás. A résztvevők és a média által csak „szörnyetegkutatásnak” becézett vizsgálat a dadogás kialakulásának eredetét akarta feltárni, ehelyett csak traumatizálta azt a hat gyereket, akiket megpróbált rávenni a dadogásra.

Wendell Johnson a harmincas években elismert dadogáskutatónak számított, ő maga is erősen dadogott, ezért döntött úgy, hogy ezt a beszédproblémát mélységeiben fogja kutatni, és remélte, hogy rájön az eredetére és a megoldására is. Akkoriban az Egyesült Államokban az Iowai Egyetem volt híres a dadogással kapcsolatos kutatásairól, így Wendell itt tanult először angolt, majd pszichológiát. „Azért lettem beszédterapeuta, mert nekem volt rá szükségem” – mondta később.

Johnson és szintén dadogó végzős hallgatótársai a legfurcsább kísérleteket végezték el egymáson: vérmintákat vettek a másiktól, elektródákra kapcsolták egymást, elektrosokkot alkalmaztak, fegyvereket sütöttek el egymás füle mellett, hogy rájöjjenek, a hirtelen ijedtség hatással van-e a beszédhibájukra. Volt olyan kísérletük is, ami során az Iowai Egyetem campusán begipszelt karral jártak, és időnként az ügyetlenebbik kezükkel tollaslabdáztak, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy a domináns kéz mozgásának korlátozása majd valahogyan helyreállítja az összezavarodott agyi jelzéseket.

Nem volt tehát szokatlan, hogy furcsa kísérletekkel próbáljanak utánajárni a dadogás eredetének és annak, hogy ki lehet-e ezt nevelni az emberekből. Ebben az időszakban ráadásul a tudományos kísérletekre még nem vonatkoztak olyan szigorú etikai szabályok, mint manapság, ezért senkinek nem szúrt szemet az, amikor Johnson 1938-ban kitalálta: a közeli árvaházban élő gyerekeken fog vizsgálatokat végezni, amihez már professzorként beszervezte az akkor klinikai pszichológia szakos végzős hallgatóját, a 22 éves Mary Tudort.

Az egyetem akkor már évek óta folyamatos kutatási együttműködésben dolgozott a Katonák és Tengerészek Árvaházával, ahol eredetileg a polgárháborúban elesett férfiak gyerekeit helyezték el. 1939-ben, a kísérlet kezdetén több mint hatszáz árva és félárva gyereknek adtak otthont. Mary Tudor közülük választott ki tizenkettőt, és egyiküknek sem árulta el, mi lesz a kísérlet célja – úgy tudták, beszédterápián fognak részt venni. Az 5–15 éves gyerekeken Tudor azt akarta megvizsgálni, hogy az egészségeseknél előidézhető-e a dadogás, illetve hogy a dadogóknál változást eredményez-e, ha azt mondják nekik: teljesen rendben van a beszédük.

A gyerekeket két csoportra osztották, és az egyikben a dadogóknak azt mondták, nem dadognak, a másikban pedig a hibátlan beszédű gyerekeket beszélték rá arra, hogy ők tulajdonképpen beszédhibások vagy azok lesznek. Utóbbi csoport volt az, aminek a tagjai később beperelték az egyetemet.

A januártól késő májusig tartó kísérletben a második csoportnak azt hajtogatták, hogy az árvaház dolgozói szerint komoly beszédproblémáik vannak, olyan tüneteket produkálnak, amik a kezdődő dadogással egyeznek meg. Felszólították őket arra, hogy tegyenek meg mindent a dadogás elkerülésére, és hogy ne beszéljenek, csak akkor, ha helyesen tudják kiejteni a szavakat. A kísérletben pszichológiai nyomást és megszégyenítést is alkalmaztak ennél a csoportnál.

A gyerekek azonnal reagáltak a szuggerálásra, többüknek romlott a beszédhez való viszonya. Elkezdtek szorongani attól, hogy meg kell szólalniuk, bizonytalanabbá váltak, egyesek kevesebbet beszéltek, és igyekeztek elkerülni azokat a helyzeteket, amikben meg kellett szólalniuk. Voltak, akiknél korábban nem tapasztalt beszédproblémák jelei is megjelentek. Az iskolai teljesítményük romlani kezdett, egyikük nem volt hajlandó szóban felelni az órákon, egy másik szorongva kezdte javítgatni magát beszéd közben. A kutatás viszont nem zárult sikerrel: a hat, dadogóként megbélyegzett, egyébként normálisan beszélő gyerek közül kettőnek romlott a beszédfolyamatossága, két másiknak egyáltalán nem változott, kettőnek pedig még javult is.

A másik vizsgálati csoport eredményei sem alakultak sokkal jobban: a valóban dadogó gyerekek közül kettőnél enyhe javulást regisztráltak, kettőnél romlást tapasztaltak, egynél pedig nem volt változás. A kísérlet egyébként is aligha lett volna óriási jelentőségű, hiszen csak tizenkét alannyal dolgozott, így viszont semmilyen konklúziót nem lehetett levonni belőle, hacsak azt nem, hogy a rábeszélésnek semmi hatása nincs a dadogás kialakulására vagy javulására.

Ha lényeges eredménye nem is, hatása azonban biztosan volt a kutatásnak: 2003-ban a nem dadogó csoport tagjai beperelték az Iowai Egyetemet azért, mert a kísérlet élethosszig tartó pszichológiai problémákat okozott nekik. Az egyikük, az akkor 12 éves Mary Korlaske például két évvel a kísérlet után megszökött az árvaházból, és végül egy sokkal szigorúbb intézményben kötött ki. Ő azt mondta, hogy a kísérlet tönkretette az életét. Az akkor 15 éves Hazel Potter később azt mondta, agymosásnak hívná a történteket, de kénytelen volt együttműködni, mert nem volt senki, aki segíthetett volna neki.

Sok beszédkutató és logopédus egyetért abban, hogy a kísérlet mai mércével nézve súlyosan etikátlan volt, a korabeli elvárásoknak azonban valószínűleg megfelelt. Johnson egy volt hallgatója, Franklin Silverman, a Marquette Egyetem beszédpatológiai professzora viszont azt mondta: a kísérletet nem véletlenül nevezték el szörnyetegkutatásnak, az embereket a náci emberkísérletekre emlékeztette. Szerinte az egyetemen több professzor is azt javasolta Johnsonnak, hogy ne tegye közzé az adatokat, mert tönkre fogja tenni a hírnevét.

Az egyetem évtizedeken keresztül eltitkolta a kísérletet és annak módszereit a korábbi résztvevők elől. A volt alanyok csak 2001-ben szereztek tudomást a vizsgálat valódi céljáról, amikor a San Jose Mercury News oknyomozó cikket publikált róla. Az egyetem ezután bocsánatot kért a résztvevőktől, de az érintettek 2003-ban beperelték, és végül 2007-ben kénytelen volt összesen 900 ezer dollár kártérítést fizetni öt felperesnek és 25 ezer dollárt a hatodiknak.

Johnson karrierjét egyáltalán nem érintette negatívan a kísérlet: a beszédzavarok kutatásának egyik legismertebb szakértőjévé vált, 1943-tól 1955-ig az Iowai Egyetem beszédklinikájának igazgatója volt. Számos könyvet és több mint száz tudományos cikket írt a témában, legalább két rangos szakfolyóirat szerkesztőjeként dolgozott, és ő írta a beszédzavarokról szóló cikket a Mentális egészség enciklopédiájába. Az Iowai Egyetem beszéd- és hallászavarokkal foglalkozó intézete ma is a nevét viseli. 1965-ben halt meg.

(Források: The New York Times Magazine, NBC News, CBS News, Iowai Egyetem)