A vonat a legbiztonságosabb szárazföldi közlekedési módnak számít, de annyira, hogy a hivatalos statisztikákban erre alkalmazott mérőszám, az egymillió utaskilométerre eső balesetek, illetve halálos áldozatok száma olyan alacsony, hogy egy ideje már inkább egymilliárd kilométerre vetített adatokat használnak a könnyebb értelmezhetőség kedvéért. Ettől még persze történnek néha balesetek, a leggyakrabban vasúti átjárókban, ahol járművek vagy gyalogosok tartózkodnak szabálytalanul, és a vonat nem tud időben megállni. Valami ilyesmi történt minden idők legbizarrabb vasúti balesetében is, 1988-ban Kelet-Németországban, csak ott nem egy autós vagy egy biciklis tévedt a sínekre rossz időben. Hanem egy T–64-es szovjet harckocsi.
Bő másfél évvel jártunk a berlini fal leomlása előtt, amikor az egykori NDK területén még nagyjából 400 ezer szovjet katona állomásozott. Az egyik legnagyobb katonai bázisuk Forst Zinna volt, amit a harmincas években még a nácik építettek tüzérségi és harckocsis kiképzőközpontnak, aztán a világháború után a szovjetek vették át, hasonló célra. A nyolcvanas évek végén közel 40 ezer katonát állomásoztattak itt. A területen pont keresztülhalad az egyik legfontosabb németországi vasútvonal, ami Berlint köti össze Lipcsével. A vonal gúnyneve akkoriban „ágyúvasút” volt a közelben zajló lőgyakorlatok miatt. A vonatról látni lehetett a gyakorlatozó tankokat, és olykor megesett, hogy eltévedt tüzérségi lövedékek rongálták meg a síneket.
1988. január 19-én kora este is éppen harckocsivezetői gyakorlat zajlott a vasúti sínek közelében, amikor a Lipcséből Berlinbe tartó expressz áthaladt a területen, nagyjából 450 utassal. A terepen eközben egy T–64-es harckocsi vezetőjeként egy mindössze 19 éves szovjet újonc, bizonyos Ohapov életében először tapasztalhatta meg, milyen élesben tankot vezetni. (A teljes neve nem ismert, a korabeli dokumentumok csak Ohapov közlegényként hivatkoznak rá.) A kiképzőtisztje sem volt sokkal tapasztaltabb, a 20 éves Andrej Petukov. A januári korai sötétedés mellett nehezítette a dolgukat az is, hogy nem igazán értették egymást: Petukov orosz volt, Ohapov pedig kazah, és alig-alig értett oroszul.
A T–64-es harckocsi egy 38 tonnás szörny, már akkoriban sem számított új konstrukciónak (a hatvanas évek elején állt szolgálatba a szovjet hadseregben), de egyébként a mai napig hadrendben van, az orosz–ukrán háborúban is használják, érdekes módon főleg az ukrán oldalon. Erre a magyarázat, hogy a Szovjetunió felbomlása után a T–64-eseket gyártó harkivi hadiüzemet az ukránok örökölték meg, a tankok nagy részével együtt, és ezt a típust fejlesztették tovább. Az oroszok eközben az egy generációval modernebb T–72-es köré szervezték a haderejüket.
Amikor Petukov rádöbbent, hogy túl közel kerültek a sínekhez, a kommunikációs problémák miatt hiába utasította rádión az újoncot, hogy kanyarodjon, az egyenesen ráhajtott a sínre, majd bepánikolt, és leállította a motort. Ekkor hallották meg a 120 kilométer/órás sebességgel közeledő vonatot, és mivel nem tudták újraindítani a harckocsit, kiugráltak belőle.
A vonat csak az utolsó pillanatban tudott vészfékezni, és szinte teljes sebességgel rongyolt bele a sínen álló harckocsiba, amit 130 méteren át tolt maga előtt. A két mozdonyvezető azonnal meghalt, ahogyan négy utas is, és további 33-an szenvedtek súlyos sérüléseket.
A baleset helyszínére a keletnémet rendőrség csak másfél óra alatt ért ki, addigra a szovjet katonák a közeli barakkokból már rég ott voltak, ők látták el a sérülteket is. Az NDK és a Szovjetunió viszonya akkoriban elég feszült volt, de a szovjetek érezhették, hogy nem most kéne keménykedni, így engedték a német rendőrségnek, hogy ők vegyék őrizetbe és hallgassák ki először Petukovot és Ohapovot. Ez abszolút példátlan volt még a Varsói Szerződés végnapjaiban is.
A tank két vezetőjét aztán átvették a szovjetek, és Moszkvába vitték őket hadbíróság elé állítani. Hogy mi történt velük, arról nincsen hitelt érdemlő információ, de a korabeli sajtóban arról keringtek meg nem erősített hírek, hogy kivégezték mindkettejüket – persze már önmagában az szokatlan volt és az új idők érkezését vetítette előre, hogy a sajtó egyáltalán beszámolhatott az esetről, a szovjetek nem tudtak cenzúrát erőltetni a keletnémetekre.
A Forst Zinna támaszpontról 1994-ben távozott az utolsó szovjet katona, azóta pusztul és egyre jobban omladozik az egykori katonai központ, ami máig amatőr történészek és urbexesek paradicsoma. A vasúti sínek mellett ma is láthatók a baleset után telepített vasbeton gúlák, amik terepakadályként azt hivatottak megakadályozni, hogy bármilyen jármű, akár egy harckocsi újra a vonat elé kerüljön.
(Források: MDR.de [1,2], Black Box Files, Medium)
