„Disneyland a ti földetek” – mondta 1955. július 17-ének forró délutánján, a kaliforniai Anaheim közelében Walt Disney. Aznap nyílt meg ugyanis a narratív dizájn fogalmának új jelentést adó, 65 hektáros területen elterülő élménypark, a Disneyland. A rajzfilmkészítő, producer így folytatta ünnepi beszédét: „A felnőttek itt újra átélhetik a múlt kedves emlékeit, a gyerekek pedig megízlelhetik a jövő ígéretét és annak kihívásait. Disneyland azoknak az ideáknak, álmoknak és hétköznapi tényeknek az összessége, amelyek megteremtették Amerikát.”
A mesés játszótér megolvadt aszfaltja
Az akkoriban még javában a színészi karrierjét építő későbbi elnök, Ronald Reagan volt a megnyitón az egyik konferanszié, és több tízmillióan követték televízión az eseményeket. Ők voltak a szerencsésebbek, 1955. július 17-ét ugyanis a Disney csupa szín történetében Fekete Vasárnapként jegyzik a krónikák.
A 28 ezer látogatóból, akik közül sokan hamis jeggyel vagy a kerítés átmászását követően jutottak be a kaliforniai élményparkba, többüknek a frissen aszfaltozott útburkolatba ragadt a cipőjük, de bonyolította a helyzetet a helyi vízvezeték-szerelők sztrájkja is. Mivel a szakik korlátozták az igénybe vehető szolgáltatásokat, a ceremóniát mikromenedzselő Disney-nek az öblítős vécék és az ivókutak között kellett választania. Előbbi mellett döntött, így aztán méltán bosszankodtak az igazi meg a hamis jegyesek is, hogy a 37 fokban csak Pepsi termékekkel olthatják a szomjukat. A kezdet nem volt tehát egyszerű, a kaliforniai létesítmény azonban kétségkívül megváltoztatta azt, ahogyan az élményparkokra gondolunk, és 71 éves fennállása óta 800 milliónál is több látogatót fogadott.
Disneylandet egy év alatt, 17 millió dollárból sikerült felépíteni, és az inspirációi között szokás emlegetni mások mellett a koppenhágai Tivolit, a bogyósgyümölcs-standból kinőtt kaliforniai Knott's Berry Farmot, a Colonial Williamsburg múzeumot, valamint az 1931-es chicagói és a nyolc évvel későbbi New York-i világkiállítást. Ahogy Robert Neuman a From Hollywood to Disneyland című könyvében kimutatta, a Disney „mesés játszótere” természetesen a háború előtti és utáni években az amerikaiak milliói által látott filmek történetkezelésére és kliséire is támaszkodott. Roland Betancourt pedig a 2026 tavaszán megjelent, Disneyland and the Rise of Automation című kötetében amellett érvel, hogy Disney-t mindezeknél mélyebben megihlette egy gyárlátogatás.
Füstölő kémények és futószalagok
Walt Disney 1948. augusztus 23-án, Ward Kimball animátor társaságában futott be Detroitba. Az ezt megelőző négy napot a Chicagói Vasúti Vásáron töltötték, hogy megtekintsék a város vasúti közlekedésének első évszázadát ünneplő grandiózus kiállítást. A következő megállójuk pedig a Ford Motor Company komplexuma volt a michigani Dearbornban. Délelőtt megnézték az antik autókból és mozdonyokból álló gyűjteményt, aztán a Greenfield Village-i szabadtéri múzeumban töltötték a délutánt. A naplójában Kimball beszámolt róla, milyen volt lóvasúttal utazni, a Rouge folyó partján található Ford-gyár azonban sokkal komolyabb hatást tett rá. „Jóságos ég! Micsoda látvány! Tátva maradt a szám!” – írta.
Bár nem ez volt a cég egyetlen üzeme, a „River Rouge” az amerikaiak képzeletében a Ford jelképe volt. Voltaképpen a tömegtermelés és a futószalag szinonimájaként tartották számon az emberek. A Life 1940-ben vezette végig az olvasóit az 1200 hektáros területen. A magazin fotóin neonfeliratokat, csupa üveg termelési egységeket, hatalmas tervezőasztalokat, fából készült autómaketteket, kötényes vagy fehér köpenyt viselő, komor tekintetű mérnököket, füstölő kéményeket, sci-fikbe illő gépmonstrumokat, hatalmas tereken végigfutó, szűk nyomvonalú sínpárokat és árkokban áramló olvadt ércet láthatunk. Valamint futószalagokat, amik gumiabroncsokat és mindenféle alkatrészeket szállítanak.
Modern idők a világ legnagyobb ipari városában
Az Egyesült Államok az automatizálás bűvöletében élt a második világháború után. Először Delmar S. Harder, a Ford gyártásért felelős alelnöke használta a kifejezést, amikor létrehozta az „automatizálási osztályt” a Rouge menti telepen. Széles körben azt követően terjedt el a fordulat, hogy John Diebold 1952-ben megjelentette az Automation – The Advent of the Automatic Factory című kötetét.
Ne unalmas gyártörténeti kalauzként képzeljük azonban el a kiadványt, az automatizálás ugyanis, ahogy a New York Times 1950 tavaszán megjelent cikke is bizonyítja, kétségkívül megragadta a közvélemény képzeletét, és teljes mértékben a popkulturális diskurzus része volt akkoriban. Számítógépekről fantáziáltak és futurisztikus gyárakat képzeltek el az írók és az olvasók, és mivel sokan élesen emlékeztek még a gazdasági világválság szűkös éveire, széles körben keltett szorongást a munkahelyeket felszámoló technológia, és disztópiák sorát ihlette a gépek által működtetett világ. Disney-t viszont nem rettentette el az automatizálás, inkább a benne rejlő lehetőséget ismerte fel.
A Rouge menti Ford-gyár addigra már gondosan megtervezett turisztikai látványosságnak számított. A létesítményben 1924 óta tehetnek túrákat a látogatók, akiket kezdettől egyedi, oldalsó panorámaablakkal és üvegtetővel rendelkező túrabuszok szállítanak a komplexumon belül, amit egy, a negyvenes évek közepén készült prospektus „a világ legnagyobb ipari városaként” definiált. A létesítmény által 1940-ben megjelentetett ábra a gyártás folyamatát mutatja be, és azt ígéri, hogy a nyersércből akár 28 óra alatt elkészülhet egy Ford modell.
Disney és Kimball is a brosúra által kínált útvonalat járta be a látogatása során, és a szénfeldolgozó kemencéktől a motor-összeszerelő sorig módszeresen megismerték a termelőegységeket. Kimballnak az utóbbiról Charlie Chaplin Modern idők című filmje ugrott be a naplója szerint. A feljegyzés rátapint, hogy a Ford-gyár meglátogatása bizonyos szempontból egyenesen Hollywoodba repítheti az oda érkezőt, és persze hasonló volt a következő évtizedben megnyílt Disneyland célja is.
Hot dog stand, körhinta és postakocsi
A dearborni komplexum legtöbb épületét a kor egyik legfontosabb szakembere, Albert Kahn tervezte. Az ő felügyeletével telepítették ide a Rouge folyó fölé magasodó Ford Rotundát is, amely eredetileg az 1933–1934-es chicagói világkiállításra készült. A vendégek itt váltották meg a belépőjegyüket, aztán egy hatalmas földgömböt vehettek szemügyre, amely bemutatta a Ford nemzetközi hálózatát, emellett egy informatív filmet is levetítettek nekik, illetve a kissé a Petőfi Csarnokban berendezett egykori Közlekedési Múzeumhoz hasonló térben megismerhették a gyár történetét, és kívül-belül megcsodálhatták a csillogó Ford modelleket.
A Ford Rotunda 1936 májusában nyitotta meg kapuit a közönség előtt, és az első héten több mint 61 ezer látogató fordult meg itt, az épület 26 éves története során pedig 16 millióan utaztak ide a világ minden tájáról, hogy lássák a kiállítóteret, ami, bár egy gyárhoz tartozott, az ötvenes években kétségkívül az Egyesült Államok öt legnépszerűbb turisztikai látványosságának egyike volt. Egészen addig, amíg 1962. november 9-én el nem pusztította egy tűzvész. Akárhogy, a Rotunda egyszerre nyújtotta egy világkiállítás és egy hollywoodi stúdiólátogatás élményét, miközben az ipartörténetben is sikerült kellően mélyre ásnia.
Roland Betancourt szerint a látogatása során felismerte ezt Disney is, ugyanis 1948. augusztus 31-én, vagyis mindössze öt nappal azután, hogy visszatért Los Angelesbe, feljegyzést küldött a látványtervező Dick Kelsey-nek, amelyben körvonalazta a „Mickey Mouse Park” ötletét. Ahogy Neal Gabler Walt Disney – The Triumph of the American Imagination című könyvében olvasható, ez az üzenet tartalmazza a későbbi Disneyland-projekt alapjait. Az eredetileg a kaliforniai Burbankbe tervezett látványosságot Disney az ipar vívmányai által működtetett városként képzelte el vasútállomással, ajándékboltokkal, hot dog és jégkrémstanddal, éttermekkel, egy 300 férőhelyes vetítőteremmel, lovaskocsikkal és istállókkal, valamint hullámvasutakkal, körhintákkal és mint fogalmazott, „tipikus közép-amerikai dolgokkal”. Zárójelben pedig hozzátette, hogy „ezt később kidolgozzuk”.
Rémálomból vattacukor
1951-ben, amikor visszatért a vidámpark megvalósításának ötletéhez, Disney Harper Goffot kérte fel, hogy tervrajzokon vizualizálja a körvonalazódó ötleteit. A legkorábbin westernhangulatú vasútállomást láthatunk, kacsaúsztatót, csónakázótavat, egy kisebb arborétumra hasonlító részt, pár tipit, egy postakocsit és mindent behálózó síneket. Egy másik, ugyanebből az időszakból származó, Goff által készített és feltehetően Disney kézzel írt jegyzeteivel ellátott rajzon pedig többek között egy körhinta, egy régi malom, egy vár, egy állatfarm, egy madárrezervátum és egy vásártér is látható.
A Chicagói Vasúti Vásáron, majd pár nappal később Dearbornban ezek közül Disney számos elemet elleshetett. A Disneyland and the Rise of Automation című, már idézett kötetében azonban Roland Betancourt amellett érvel, hogy az 1948 augusztusában tett utazás során a legfontosabb hatás, amely Disney-t érte, az volt, hogy találkozott az automatizálással. A Ford-gyár legújabb vívmányai kínáltak neki lehetőséget ahhoz, hogy a hollywoodi stúdiók speciális effektjeit reggeltől estig működő látványosságok megtervezéséhez használja fel. A Pán Péter-vasutat például egy, a raktározásban és a gyárakban jól ismert futószalagrendszer üzemeltette hosszú éveken át. Az élménypark első vendégei ezért azt élhették át, amit Disney és Kimball látott az 1948-as útja során: voltaképp a gyártósoron utazhattak.
Disneyland legnagyobb varázsa ezért Betancourt szerint abban áll, hogy a Disney mérnökei megismerték, újragondolták és a fantázia szolgálatába állították azokat a technológiai vívmányokat, amelyeket csak a legnagyobb ipari komplexumok és a hadsereg használt azelőtt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy vattacukor-utópiává szelídítették meg a tömeges munkanélküliséggel kapcsolatos rémálmokat. Nincs ez másként azóta sem. Disneyland új attrakciói immár hét évtizede az aktuális hi-tech megoldásokra építenek.
