Nagyon sok mindent megtudott a világ Szaddám Huszeinről az elmúlt évtizedekben, de az talán kevéssé ismert tény, hogy a szívén viselte az iraki filmgyártás sorsát. Pedig nem is kevés összeggel támogatta a filmipart Irakban. A Clash of Loyalties (Hűségek összecsapása) című történelmi eposzt az ő személyes támogatásával forgatták a nyolcvanas évek elején, és az volt a célja, hogy Irakból megcsinálja a Közel-Kelet Hollywoodját.
A grandiózus tervből azonban végül csak egyetlen film született, aminek a tekercseit néhány fesztiválvetítés után évtizedekre dobozba zártak. A film elkészülésének története maga is olyan, mint egy forgatókönyv. A több mint 30 millió dolláros költségvetésű produkció forgatása közben kitört az iraki–iráni háború, a stáb tagjait sorra hívták be katonának, a díszletek között valódi rakéták csapódtak be, a főszereplő Oliver Reed pedig majdnem az egész filmet veszélybe sodorta egy részeg botrányával.
A produkció ötlete nem sokkal azután született meg, hogy Szaddám Huszein 1979-ben átvette a hatalmat Irakban. A diktátor nemcsak katonai és politikai nagyhatalommá akarta tenni az országot, hanem filmes központtá is, Bagdadból egyfajta „Tigris menti Bollywoodot” épített volna, ahol nemzetközi közönségnek szánt történelmi szuperprodukciók készülnek.
Ennek első darabja lett a Hűségek összecsapása, ami az 1920-as iraki felkelést dolgozta fel. A film középpontjában Gerard Leachman brit alezredes meggyilkolása állt, ami a brit uralom elleni felkelés egyik jelképes eseményének számított. A cél egyértelmű volt: egy olyan látványos nemzeti eposzt készíteni, ami Irak megszületését mutatja be, és egyben a Baasz Párt történelmi szerepét is erősíti. Többen egyszerűen úgy emlegették a filmet, mint Szaddám Arábiai Lawrence-ét. A produkciót a Londonban dolgozó, iraki származású producer, Lateif Jorephani vezette, aki korábban több közel-keleti filmet is készített.
A pénz nem volt gond. A hetvenes évek olajárrobbanása után Iraknak bőven volt forrása, Szaddám állítólag csak annyit üzent az embereinek, hogy kerül, amibe kerül, csak csinálják meg. A stáb több száz fős volt, hollywoodi szakembereket, brit színészeket és technikusokat vittek Bagdadba. A főszerepet Oliver Reed kapta, de mellette több brit színész is szerepet vállalt a filmben. Már minden készen állt, amikor 1980 szeptemberében Irak megtámadta Iránt.
A háború miatt a forgatást rövid időre leállították, de a vezetés hamar utasítást adott a folytatásra. Az volt az üzenet, hogy az országban minden rendben van, az életnek ugyanúgy kell mennie tovább. A stáb két hét után újra dolgozni kezdett, miközben a közelben már valódi harcok folytak. A külföldi filmesek közül utólag többen arról számoltak be, hogy a Bagdadba érkezésükkor vadászgépek kísérték a repülőjüket, leszálláskor pedig minden fényt lekapcsoltak, hogy csökkentsék egy esetleges rakétatámadás kockázatát.
Közben az iraki statiszták közül sokakat egyik napról a másikra besoroztak katonának, ezért bizonyos jeleneteket újra kellett forgatni új szereplőkkel. Még a kellékek szállítása is külön hadműveletté vált, a Nagy-Britanniából érkező első világháborús fegyverutánzatokat például a török hatóságok lefoglalták, mert attól tartottak, hogy valódi fegyvereket próbálnak Irakba csempészni. Hiába magyarázták, hogy ezek működésképtelen filmes kellékek, végül hosszú kerülővel, Görögországon, Libanonon és Szírián keresztül jutottak csak el Bagdadba.
A legnagyobb galibát egy robbanó vonat jelenete okozta. A történet szerint iraki felkelők felrobbantanak egy brit katonai szerelvényt. A jelenetet egy iráni határhoz közeli, használaton kívüli vasútvonalon vették fel. Másnap az iráni állami média már arról számolt be, hogy az iráni forradalmi gárda sikeres támadást hajtott végre Irakban, és megsemmisített egy katonai szerelvényt. Valójában csak a film egyik jelenetét forgatták.
Ha mindez nem lett volna elég, Oliver Reed is folyamatos fejfájást okozott a stábnak. A brit színész már ekkor legendás volt féktelen ivászatáról és kiszámíthatatlan viselkedéséről. A forgatás alatt ajtókat rúgott be, verekedéseket kezdeményezett, szkanderversenyeket rendezett, egyszer pedig állítólag a bokájánál fogva lógott ki egy bagdadi luxushotel ötödik emeleti ablakából, miközben hangosan nevetett.
A legnagyobb botrányt mégsem ezek az esetek, hanem egy vacsora okozta. Reed egy üres borosüvegbe vizelt, majd megkérte a pincért, hogy vigye át a szomszéd asztalhoz azzal az üzenettel: „Szeretettel tőlem.” Az iraki vezetés teljesen kiakadt. A producer később azt mesélte, hogy több minisztériumból is táviratot kapott, amikben azt követelték, hogy azonnal küldje haza a színészt. Csakhogy Reed volt a film legnagyobb sztárja, nélküle pedig a már felvett jelenetek jelentős részét újra kellett volna forgatni. Végül hosszú tárgyalások után sikerült meggyőznie a hatóságokat, hogy maradhasson.
Más színészek sem úszták meg kalandok nélkül. Marc Sinden később elmesélte, hogy még az Irakba utazása előtt két brit hivatalnok kereste fel, akik arra kérték, készítsen fényképeket minden olyan bagdadi épületről, ami katonai jelentőségű lehet. Amikor ezt az iraki titkosszolgálat észrevette, kihallgatásra vitték. Végül azzal mentette ki magát, hogy közölte: Szaddám Huszein személyes meghívására érkezett az országba, hiszen az állam finanszírozza a filmet. Nem sokkal később elengedték.
A Hűségek összecsapása végül három év alatt készült el. 1983-ban mutatták be a Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol díjat is nyert, de ezen kívül alig néhány vetítést ért meg. 1990-ben Irak megszállta Kuvaitot, majd az ENSZ szankciókat vezetett be az ország ellen, Szaddám nagyszabású filmes tervei ezzel végleg összeomlottak, a film pedig eltűnt a nyilvánosság elől.
Lateif Jorephani hazavitte a kópiákat angliai otthonába, ahol hosszú éveken át egyszerűen a garázsában tárolta őket. Később azt mondta, hogy ha Irak tervei megvalósulnak, valószínűleg már a hatodik vagy a hetedik ilyen történelmi szuperprodukción dolgoztak volna. Ehelyett egyetlen film készült el, amit mindössze néhány száz ember láthatott. A producer sajnálta ugyan, hogy soha nem készíthetett több filmet Irakban, de évekkel később már egészen másként tekintett vissza az egész történetre: „Harmincévnyi háború, bombázás, pusztítás és öldöklés után mit számít a filmkészítés? Az már szinte semmi ezekhez képest.”
