Ma is hallani olykor híreket arról, hogy egy-egy gyerekjátékot visszahív a gyártó, mert olyan anyagokat találtak benne, amelyek potenciálisan károsak lehetnek. Bár ezek általában nem nagyon veszélyesek, inkább csak valamivel határérték feletti bennük egy-egy káros összetevő mennyisége (persze akadnak kivételek), pár évtizeddel ezelőtt jóval nagyobb problémák miatt is tiltottak be játékokat. Az egyik például szó szerint radioaktív anyagot adott a gyerekek kezébe.
Az 1950-es évek az atomenergia fénykora volt: az emberiség a nukleáris technológiában látta a jövőt, és sokan úgy gondolták, hogy az atomenergia a közlekedéstől az energiatermelésen át az orvostudományig szinte minden területet forradalmasítani fog. Az atom a haladás és a tudományos fejlődés szimbólumává vált, a radioaktivitást pedig ekkor még jóval kisebb óvatosság övezte, mint napjainkban. Ebben a légkörben egyáltalán nem tűnt meghökkentőnek, hogy a játékgyártók a legfiatalabbakat is lelkesíteni próbálták a nukleáris tudományok iránt.
Az U-238 Atomic Energy Lab (az U-238 az urán természetben előforduló leggyakoribb izotópjára utal) játékkészletet 1950-ben dobták piacra Amerikában, a célja az volt, hogy a fiatalok radioaktív anyagok segítségével ismerkedjenek meg a nukleáris és kémiai reakciók alapjaival. A készletet Alfred Carlton Gilbert amerikai sportoló, bűvész, játékgyártó, üzletember és feltaláló tervezte, aki a játékiparban az Erector Set építőjáték megalkotójaként szerzett magának nevet. Gilbertet a történelem úgy tartja számon, mint az embert, aki megmentette a karácsonyt – ugyanis az első világháború idején sikerült meggyőznie az Egyesült Államok Nemzetvédelmi Tanácsát, hogy ne tiltsák be a játékok vásárlását az ünnepekre.
Az Atomic Energy Labot 1950–1951-ben még úgy reklámozták, mint ami a gyerekeket a tudományos és mérnöki pálya irányába terelheti. Azt ígérte a fiataloknak, hogy a készlet segítségével működés közben figyelhetnek meg egy ködkamrát, ami az ionizáló sugárzások, töltött részecskék nyomát képes megmutatni – a reklámok szerint ez áll a legközelebb ahhoz, hogy „az ember lássa az atomot”.
A készletben a gyerekek négyféle uránércet, egy béta-alfa sugárforrást (ólom-210), egy tiszta béta-sugárforrást (ruténium-106), egy gamma-sugárforrást (cink-65), egy spintariszkópot (a radioaktív bomlás felvillanásainak megfigyelésére szolgáló eszközt), egy ködkamrát saját, rövid felezési idejű polónium-210-zel, egy elektroszkópot, egy Geiger–Müller-számlálót, egy képregényt és az amerikai kormány urániumbányászattal foglalkozó kiadványát találták. A szett nem csak látványos kísérleteket ígért: a leírás egy „bújócska a gamma-sugárforrással” nevű tevékenységet is javasolt, amiben a játékosok Geiger–Müller-számláló segítségével próbálhattak elrejtett radioaktív mintákat megtalálni a szobában.
A játékot kétféle verzióban is árulták, és az ára 49,50 dollár volt, ami mai árfolyamon nagyjából 530-550 dollárnak, vagyis 170 ezer forint körüli összegnek felel meg. Kevesebb mint 5000 darab fogyott belőle, és 1951-től már nem gyártották. 1952-ben és 1953-ban még fel-felbukkant újsághirdetésekben, de ez már inkább a korábban gyártott készletek kiárusítását jelentette kedvezményes áron. 1952-re a Gilbert Toys katalógusában a szettet felváltotta egy hasonló, kémiai atomenergiás változat – igaz, ebben is volt uránérc.
Noha a készlethez mellékelt használati útmutató külön figyelmeztette a gyerekeket, hogy ne nyissák ki a három uránércmintát tartalmazó üveget, mivel „az anyag hajlamos leperegni és morzsolódni, és fennáll a veszélye, hogy a radioaktív érc szétszóródik”, gyerekjátékként árulva még az 1950-es években is kicsit merészen hangzott a koncepció – de veszélyesnek nem tekintették. Az Atomic Energy Lab belső borítóján pedig biztonságosnak hirdette magát a termék.
Az 1950-es években az Egyesült Államokban még alig léteztek olyan fogyasztóvédelmi szabályok, amik a játékok biztonságát szigorúan ellenőrizték volna. Ezt az is jól mutatja, hogy az Atomic Energy Lab nem az első és egyetlen olyan játék volt, ami az atomenergiával foglalkozott, és testközelbe hozta azt a gyerekek számára. Az 1960-as évektől aztán a szabályozási környezet megváltozott, és az amerikai törvényhozás elkezdte vizsgálni, hogy a játékgyártók megfelelő biztonsági garanciákat adnak-e. Igaz, az Atomic Energy Lab valószínűleg nem ezért került ki a forgalomból, sokkal inkább az lehetett az oka, hogy nem fogyott eléggé.
Az Atomic Energy Labot 2006-ban a Radar magazin a 10 legveszélyesebb gyerekjáték közé választotta. A IEEE Spectrum 2020-ban egy részletesebb elemzésben vizsgálta a készletet a tudományos oktatási csomagok és a biztonsági szabályozások történeti kontextusában. A cikk szerint a várható sugárterhelés minimális volt, nagyjából egynapnyi természetes forrásból, vagyis a napból származó UV-sugárzásnak felelt meg. Feltéve, hogy a radioaktív mintákat nem vették ki a tartályaikból, összhangban a készlet használati utasításában szereplő figyelmeztetésekkel. Persze gyerekeknél ez nem mindig garantálható.
Ma a játékrégiségek gyűjtői annyira nagy becsben tartják az Atomic Energy Lab-készleteket, hogy egy teljes szett az eredeti árának több mint százszorosáért is elkelhet. A két változat közül az első (és egyben ritkább) verzió a drágább, ez bézs színű tokban érkezett. A második kiadás már piros színű dobozt kapott, és 1951-ben jelent meg.
(Amerikai Energiaügyi Minisztérium, Bulletin of the Atomic Scientists, Museum of Radiation and Radioactivity, IEEE)
