Az elmúlt évtizedben újra virágzásnak indult analóg fotózás kultikus eszközévé vált egy különös film, amivel olyan fotókat lehet csinálni, amik a leginkább egy pszichedelikus látomásra hasonlítanak. A Kodak Aerochrome gyártása már rég, a kétezres évek végén befejeződött, az utolsó tekercsekért vagyonokat képesek elkérni.
A fotósok mégis a mai napig vadásznak rá, nem véletlenül. Kevés fotóanyag képes olyan földöntúli látványt produkálni, ahol a fák élénk rózsaszínben izzanak, a mezők vörösbe borulnak, az ég türkizkékké változik, az emberi bőr pedig porcelánszerűen simának tűnik. Vannak hasonló, fura fals színeket hozó filmek (a Lomochrome Purple és Turquoise, vagy a Harman Azure), bár ezeknek a többsége teljesen máshogy működik, mint az infravörös fényre is érzékeny Aerochrome.
Az Aerochrome története eredetileg egyáltalán nem a művészetről vagy a divatfotózásról szólt. A Kodak a negyvenes években, a második világháború idején fejlesztette ki az amerikai hadsereg számára. A cél az volt, hogy a légi felderítés során könnyebben észrevegyék a fotókon az álcázott katonai állásokat, járműveket és rejtett táborokat. Az akkor használt fekete-fehér infravörös filmek már képesek voltak ugyan megmutatni, hogy a valódi növényzet másként veri vissza az infravörös fényt, mint a mesterséges álcafestések, de a hadseregek idővel olyan festékeket kezdtek használni, amik ezt is utánozták. Erre válaszul, a hadsereg megrendelésére fejlesztette ki a Kodak az Aerochrome nevű filmet, ami színes képeken tudta megkülönböztetni az élő növényzetet a mesterséges álcázástól.
Néhány évvel később a film katonai szerepe háttérbe szorult, de nem kopott ki teljesen. A hidegháború idején is használták felderítési célokra, közben pedig egyre többször alkalmazták civil területeken. Erdészek, mezőgazdasági kutatók és természetvédelmi szervezetek ezzel figyelték az erdők egészségi állapotát, a növénybetegségeket vagy az aszály jeleit. Az Aerochrome ugyanis olyan dolgokat is láthatóvá tett, amiket az emberi szem nem érzékel.
A hagyományos színes filmek a látható kék, zöld és vörös fényt rögzítik külön rétegekben, az Aerochrome azonban az emberi szem számára láthatatlan infravörös sugárzásra is érzékeny. Ez azért fontos, mert az egészséges növényekben található klorofill rendkívül erősen veri vissza ezt az infravörös fényt, míg a kiszáradt levelek vagy a mesterséges anyagok jóval kevésbé. A film ezt a láthatatlan információt úgy alakította át, hogy az infravörös fényt vörösként jelenítette meg a kész képen.
Ennek eredménye lett az a különös világ, amiben az egészséges növénytakaró élénk rózsaszínben vagy mélyvörösben ragyog, miközben az égbolt gyakran türkizkék, sötétkék vagy lilás árnyalatot kap. A használatához egy speciális mélysárga szűrőre is szükség volt, ami kiszűrte a kék és az ultraibolya fényt. Enélkül a film túl sok ilyen hullámhosszt kapott volna, és a teljes kép kékes-lilás fátyolba borult volna.
A megfelelő szűrővel viszont olyan képek születtek, amik egyszerre voltak tudományosan hasznosak és egészen szürreálisak: a vízfelületek és az ég sötét maradt, az emberi bőr szinte hibátlan porcelánnak látszott, a növényzet pedig úgy izzott, mintha neonfény világítaná meg. A hatvanas években a Kodak felismerte, hogy a különleges színvilág nemcsak a kutatókat, hanem a fotósokat is érdekelheti. Piacra dobta a film fogyasztói változatát Ektachrome Infrared néven, amit pillanatok alatt felfedezett magának a pszichedelikus közösség.
Az addig katonai és tudományos célokat szolgáló technológia hirtelen a popkultúra részévé vált. A legismertebb korai felhasználó Karl Ferris volt, aki Aerochrome filmmel készítette a The Jimi Hendrix Experience Are You Experienced című albumának amerikai borítóját. A következő években Bob Dylan, a Black Sabbath és számos más előadó lemezborítóin is megjelentek a film természetellenesen rózsaszín tájai. Az Aerochrome önálló vizuális stílussá vált: ha valaki meglátott egy képet élénkpiros fákkal és türkiz égbolttal, szinte biztos lehetett benne, hogy ezt a filmet használták.
A film azonban mindig kényes alapanyagnak számított. Hűtve kellett tárolni, gyorsan öregedett, az előhívásához pedig speciális vegyszerekre és az úgynevezett AR-5 eljárásra volt szükség. Ahogy a digitális fényképezés fejlődött, a katonai és tudományos felhasználók fokozatosan áttértek a korszerű érzékelőkre és műholdas rendszerekre, így egyre kevesebb ok maradt az Aerochrome gyártására. A Kodak végül 2009-ben fejezte be a gyártást, de a megszűnése után egy évtizeddel keresettebb lett, mint valaha. A még létező, többnyire lejárt tekercsek ma gyűjtői ritkaságnak számítanak, egy bontatlan darabért több száz dollárt is elkérnek. Mivel az emulzió az idő múlásával folyamatosan romlik, minden exponált kocka megismételhetetlen.
A mai fotósok többnyire átalakított digitális fényképezőgépekkel, infravörös szűrőkkel és utómunkával próbálják utánozni azt a különleges színvilágot, amit az Aerochrome egyetlen exponálással képes volt létrehozni. A film egyik legismertebb modern felhasználója Richard Mosse ír fotográfus, aki a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén zajló polgárháborút dokumentálta Aerochrome segítségével. A választása elsőre furcsának tűnhet, de éppen ez volt a célja: olyan képeket akart készíteni, amik kizökkentik a nézőt a háborús hírek megszokott vizuális világából.
Infra című sorozatában a kongói dzsungel élénk rózsaszín és vörös árnyalatokban jelenik meg. A képeken fegyveres milíciák, menekültek és lerombolt falvak láthatók, miközben a természet szinte meseszerű szépségűnek tűnik. A nézőt először a szokatlan színek fogják meg, majd fokozatosan veszi észre a háború nyomait. Mosse szerint így olyan konfliktusokra is fel lehet hívni a figyelmet, amikről a világ idővel egyszerűen megfeledkezett.
Az Aerochrome története így végül különös kört írt le. Egy olyan filmet, amit eredetileg arra fejlesztettek ki, hogy leleplezze az álcázott katonai célpontokat, évtizedekkel később arra használtak, hogy láthatóvá tegyen egy szinte elfeledett háborút. Ma már maga a film szinte eltűnt, de a különös, élénk rózsaszín világ, amit megteremtett, tovább él a kortárs fotózásban.
A címlapkép forrása: Madison Square Park by Abe Bingham, CC BY 2.0
