Amikor Martha Gellhorn 1944 júniusában megérkezett Normandiába, a történelem egyik legismertebb hadművelete már teljes erővel zajlott. A partot partraszálló hajók, sebesültek és halottak borították, a levegőben robbanások és gépek zaja keveredett a tenger morajlásával. Gellhorn később úgy írta le a jelenetet, hogy mindenki „»őrült módjára elfoglalt« volt azon a veszélyes, zsúfolt partszakaszon, ahol az emberek a fehér szalagokkal kijelölt, aknáktól megtisztított ösvényeken próbáltak haladni. A szürke fényben felszálló por olyan volt, mint maga a háború köde” – írta.
Később azt írta, hogy a nap egyik legmeglepőbb pillanata az volt, amikor a káosz közepette hirtelen megérezte a napsütötte mezők, az állatok és a nyár illatát. Mintha a háború mellett egy másik világ is létezett volna ugyanott, néhány méterrel arrébb. Ez a fajta megfigyelőkészség tette Gellhornt a huszadik század egyik legfontosabb haditudósítójává. Miközben más újságírók hadműveletekről, frontvonalakról és tábornokokról írtak, ő mindig az embereket figyelte. A katonákat, a menekülő családokat, a sebesülteket, azokat, akik egyszerűen csak megpróbálták túlélni a háborút. Ehhez viszont előbb el kellett jutnia Normandiába.
Ez önmagában is majdnem annyira hihetetlen történet volt, mint maga a partraszállás. A második világháború idején az amerikai hadsereg nem engedte, hogy női újságírók részt vegyenek a D-nap tudósításában. A katonai vezetés szerint a front túl veszélyes volt a nők számára. Gellhorn azonban nem fogadta el ezt a döntést. Évtizedekkel később egy BBC-interjúban mesélte el, hogyan jutott el a partraszállás helyszínére: egyszerűen felszökött egy kórházhajóra. A kikötőben azt mondta az ellenőrző katonáknak, hogy csak a nővérekkel szeretne interjút készíteni egy női témájú cikkhez.
Később nevetve mesélte: ez mindig működött. Ha egy nő azt mondta, hogy női szempontból ír valamiről, a férfi tisztek azonnal elvesztették az érdeklődésüket. Miután feljutott a hajóra, bezárkózott egy vécébe, és ott maradt, amíg a hajó kifutott. Másnap reggel már Omaha Beachen volt. Így lett ő az egyetlen női haditudósító, aki személyesen jelen volt a normandiai partraszállásnál. A történet tökéletesen összefoglalja azt, milyen ember volt Martha Gellhorn. Makacs, vakmerő és hajthatatlan, ha valaki meg akarta mondani neki, mit nem tehet meg.
Az amerikai katonai rendészet természetesen nem örült annak, hogy engedély nélkül jutott el a frontra. Amikor visszatért Londonba, letartóztatták, majd egy ápolónőképző táborba küldték. Gellhorn azonban innen is megszökött, és brit pilóták segítségével továbbutazott Olaszországba, hogy tovább tudósíthasson a háborúról. Ez a megszállottság egész életében jellemezte.
Gellhorn Missouri államban született, eredetileg írónak készült, és fiatalon a legkevésbé sem a háborúk érdekelték, hanem a regények és a novellák. A harmincas években a gazdasági világválság idején az amerikai kormány számára készített riportokat a szegénységről, és a Dust Bowlnak nevezett időjárási jelenség pusztításáról (ez gigantikus porviharok sorozata volt, ami az aszállyal együtt nagy területeken tette tönkre a mezőgazdaságot Amerikában). Gellhorn beutazta az Egyesült Államokat, sokszor együtt dolgozva Dorothea Lange dokumentarista fotóssal. Később a Vogue-nak is írt, az egyik első komolyabb megbízása például egy szépségápolási cikk volt középkorú nők számára.
A legenda szerint ebből a pénzből finanszírozta azt az utazást, ami végül teljesen megváltoztatta az életét. 1937-ben elutazott Spanyolországba, ahol javában zajlott a polgárháború. Részben azért ment, hogy találkozzon Ernest Hemingwayjel, akivel később össze is házasodott. Hemingway akkor már világhírű író volt, Gellhorn pedig eleinte inkább csak mellette mozgott a háborús övezetben. A legenda szerint Hemingway kérdezte meg tőle először: miért nem ír a háborúról?
Gellhorn azt válaszolta, nem ért a fegyverekhez, a hadműveletekhez és a stratégiához. Hemingway erre azt mondta: írjon arról, amit ismer, az emberekről. Ez lett később Gellhorn egész újságírói módszerének alapja. Nem a tábornokok érdekelték, hanem azok, akik a háborút elszenvedték. Az első nagy sikert hozó cikke Madrid ostromáról szólt, és arról, hogyan próbálnak civilek normális életet élni a bombázások közepette.
Gellhorn hamar rájött, hogy megtalálta azt, amiben igazán jó. Később gyakorlatilag minden fontosabb huszadik századi konfliktusról tudósított. Ott volt Finnországban, Csehszlovákiában, Vietnámban, a Közel-Keleten, és a dachaui koncentrációs tábor felszabadításánál is. Közben a Hemingwayjel való kapcsolata egyre feszültebbé vált. Az író eleinte támogatta, később azonban egyre kevésbé viselte jól, hogy a felesége ugyanolyan ismert haditudósító lett, mint ő maga. Amikor Gellhorn 1943-ban az olasz frontra utazott, Hemingway egy dühös táviratban kérdezte meg tőle: „Haditudósító vagy, vagy az asszony az ágyamban?”
A D-nap idején már nyílt rivalizálás zajlott köztük. Mindketten ugyanazt a megbízást akarták megszerezni a Collier’s magazinnál. Végül Hemingway kapta meg hivatalosan a feladatot, miközben Gellhornt kizárták a tudósítók közül. Ő azonban mégis ott volt Normandiában. Sokan később azt mondták: Gellhorn erősebb és emberibb tudósítást írt, mint Hemingway. Míg az író nem jutott el közvetlenül a partra a harcok közepén, Gellhorn ott állt a katonák között. A riportja tele volt olyan apró részletekkel, amiket mások észre sem vettek volna.
Leírta például, hogy az egyik partraszálló hajón szárítókötél feszült ki. Hogy a robbanások között valahonnan tánczene szólt egy rádióból. Hogy a magasban léggömbök lebegtek, amik szerinte groteszk játék elefántokra hasonlítottak. És persze figyelte a katonák humorát is. Egy amerikai katona például viccelődve meghívta őket a fedezékébe légitámadás esetére, hozzátéve, hogy reméli, nem bánják majd a homokevést. Gellhorn egyik kísérője erre azt válaszolta: sajnos nem tudnak menni, mert vendégeik vannak a hajón, és ma este otthon kell maradniuk.
Ez a fekete humor a túlélés egyik formája volt. Később úgy írta: az emberek a háborúban úgy próbálnak nem megőrülni, hogy részben kikapcsolják magukban az érzékenységet, nevetnek, amikor lehetőségük van rá, és közben lassan egyre őrültebbé válnak. Gellhorn egész pályáját az a meggyőződés határozta meg, hogy a háború mindig az egyes emberekkel történik meg, nem hadseregekkel.
A The Face of War (A háború arca) című könyvének bevezetőjében is azt írta: a háború emberekkel történik meg. Ez a szemlélet ma már természetesnek tűnik, de a negyvenes években még forradalminak számított. A legtöbb haditudósítás akkoriban tábornokokról és csapatmozgásokról szólt. Gellhorn viszont azt akarta megmutatni, milyen szaga van egy csatatérnek, hogyan viccelődnek a katonák a halál árnyékában, vagy milyen érzés megérezni a nyári fű illatát Omaha Beachen. Talán ezért lett belőle nemcsak haditudósító, hanem a huszadik század egyik legfontosabb tanúja is.
(BBC)
