Amikor az antarktiszi felfedezésekről esik szó, általában két név kerül elő: Roald Amundsen és Robert Falcon Scott. A Déli-sarkért folytatott verseny története szinte teljesen elhomályosította azokat az expedíciókat, amik ugyanabban az időszakban zajlottak a kontinensen. Pedig az egyik legbrutálisabb túlélős sztori nem hozzájuk, hanem egy ausztrál geológushoz, Douglas Mawsonhoz kötődik.
Mawson már fiatalon tapasztalt antarktiszi kutatónak számított. Geológusként részt vett Ernest Shackleton Nimrod-expedíciójában is, ami megközelítette a Déli-sark térségét. Huszonhét évesen már saját terveket szőtt: nem egyszerűen vissza akart térni a sarkvidékre, hanem egy teljesen új, addig szinte ismeretlen partszakaszt akart feltérképezni. Az Australasian Antarctic Expedition minden addiginál ambiciózusabb vállalkozásnak számított.
Három különálló bázist akartak létrehozni az Antarktisz úgynevezett ausztrál negyedében, miközben tudományos kutatásokat is folytattak volna. Mawsonnak egyetlen év alatt kellett pénzt szereznie, összeállítania a kutatócsapatot, hajót vásárolnia, és elegendő felszerelést szereznie ahhoz, hogy az expedíció több mint egy évig működjön a világ egyik legélhetetlenebb vidékén. Az expedíció Hobartból indult útnak az Aurora nevű hajó fedélzetén.
A csapat sikeresen létrehozta a támaszpontjait az antarktiszi partvidéken és a Macquarie-szigeten. Mawson fő bázisa Cape Denisonnál épült fel, egy olyan helyen, amiről hamar kiderült, hogy gyakorlatilag állandó orkánerejű szelek sújtják. Egy tizenkét órás időszakban például átlagosan 140 kilométer per órás szélsebességet mértek. Mawson később úgy fogalmazott, a világ legszelesebb helyén telepedtek le. A nyár beköszöntével a kutatócsoportok elindultak feltérképezni az ismeretlen területeket. Mawson két társával, Xavier Mertz svájci síelővel és Belgrave Ninnis brit katonatiszttel vágott neki az útnak.
A cél az volt, hogy több száz kilométert tegyenek meg az Antarktisz belseje felé, összekötve a térséget Scott expedíciójának útvonalaival. A katasztrófa decemberben következett be, amikor Ninnis egy hóval fedett hasadékba zuhant a szánnal együtt. Vele együtt odalett a legtöbb kutya és az expedíció élelmiszerkészletének jelentős része is. Mawsonék több mint ötszáz kilométerre voltak a bázistól, és alig maradt élelmük. A két túlélő kénytelen volt visszafordulni.
Mivel az élelem gyorsan fogyott, elkezdték levágni és megenni a megmaradt kutyákat. Ahogy telt az idő, mindketten egyre rosszabb állapotba kerültek. Folyamatos kimerültség, szédülés és súlyos testi tünetek jelentkeztek náluk. Mertz állapota különösen gyorsan romlott: bőre levált, vérhas gyötörte, mentálisan összeomlott. A kutatók ma úgy gondolják, hogy A-vitamin-mérgezés okozhatta a tüneteket. A kutyamáj ugyanis rendkívül magas koncentrációban tartalmazza ezt a vitamint, a túlélés érdekében viszont egy idő után már csak kutyahúst és belsőségeket ettek. Mertz utolsó naplóbejegyzésében csak annyit írt, hogy a kutyahús nem tesz jót neki, nem sokkal később viszont őrjöngeni kezdett, a saját ujjait harapdálta, majd meghalt.
Mawson teljesen egyedül maradt az Antarktisz kellős közepén. A haláleset után napokig a sátorban maradt a vihar miatt, és egy ponton már maga sem hitt benne, hogy élve hazajuthat. A naplójában még ekkor is elsősorban a tudományos feljegyzései miatt aggódott. Azt írta, sajnálja, hogy nem tudja majd átadni azokat az adatokat, amiket az út folyamán gyűjtöttek. Néhány nappal később mégis továbbindult. A következő hetekben embertelen körülmények között próbált visszatalálni a bázisra, egy ponton ő maga is beleesett egy hasadékba, és csak a szánhoz rögzített kötél mentette meg az életét.
Órákon át próbált visszamászni a felszínre, miközben attól félt, hogy a szán bármelyik pillanatban rázuhanhat. Az állapota folyamatosan romlott. A lábáról levált a bőr, és lanolinos krém segítségével rendszeresen vissza kellett illesztenie a talpát, hogy egyáltalán járni tudjon. A lanolin vagy gyapjúviasz a juhok faggyúmirigyei által termelt sárgás színű, viaszos anyag, kiváló bőrpuhító, vízlepergető és hidratáló tulajdonságai miatt széles körben használják a mai napig, elsősorban kozmetikumokban. A gyakorlatilag haldokló Mawson ilyen körülmények között is meteorológiai megfigyeléseket végzett, és vezette a tudományos feljegyzéseit.
Két héttel a tervezett érkezés után, már csak néhány tucat kilométerre a bázistól egy kis hóhalmot talált, benne élelemmel és üzenettel. Ebből tudta meg, hogy minden más kutatócsoport épségben visszatért, és az Aurora hajó már két hete várakozik rá. Néhány nappal később eljutott az Aladdin-barlangnak nevezett raktárig, ahol végre friss gyümölcsöt talált: narancsot és ananászt.
Egy év után ez szinte elképzelhetetlen luxusnak számított. Az utolsó akadály azonban még hátravolt. Egy újabb vihar miatt napokig vesztegelt, és amikor végül lejutott a bázis közelébe, már csak a hajó füstjét látta a horizonton. Az Aurora aznap reggel kifutott. Mawson így újabb egy évet töltött az Antarktiszon. Az expedíció végül hatalmas tudományos eredményeket tudott felmutatni. A vállalkozásról írt könyve, a The Home of the Blizzard klasszikussá vált, később pedig újra visszatért az Antarktiszra további kutatóexpedíciók tagjaként.
