Hosszas nyomozás után az összeesküvők kiderítették, hol lakik Talat pasa. Feltérképezték a mozgását, napi rutinját, már csak a megfelelő alkalom hiányzott. Aztán ez is eljött 1921. március 15-én. Szohomon Tehlirián odalépett Talat pasához a nyugodt berlini utcán, majd meggyőződve személyazonosságáról, egyszerűen fejbe lőtte. A merénylet után nem szaladt el, a helyszínen maradt, majd a kiérkező rendőröknek jelezte, hogy nem akar mást bántani, megadja magát. A fiatal örmény férfi tette volt az, ami igazán felhívta a világ figyelmét arra, hogy az örmények elkezdtek bosszút állni azért a népirtásért, amit az addigra kimúlt Oszmán Birodalom követett el ellenük az első világháború alatt.
Világháborús előzmények
Az első világháborúról a legtöbb embernek a nyugati front lövészárok-hadviselése, az osztrák–magyar katonák gorlicei vagy isonzói helytállása vagy épp a harci gázok és tankok első bevetése ugrik be. Kevésbé ismert frontszakasz volt a kaukázusi, ami egy több népcsoport, több állam, több hadsereg, több milícia közötti kaotikus öldöklésbe fulladt, és összefolyt más frontokkal, így a mezopotámiaival vagy a perzsiaival. Ennek egyik legiszonyatosabb leágazása az örmény civilek elleni török népirtás volt.
Ahogy felfoghatatlan tömeggyilkosságok esetén gyakran megtörténik a történelemben, az örmény genocídiumról is komoly viták vannak, mind a felelősséget, mind az áldozatok számát tekintve. Az örmények a saját holokausztjukat látják a történtekben, míg a modern török állam szerint a háború vérzivatarában halt meg több százezer örmény és török egyaránt, tehát nem egy etnikum elleni szisztematikus mészárlás zajlott. Jellemző, hogy a kérdés a mai napig annyira mérgezi Törökország és Örményország viszonyát, hogy még mindig zárva van köztük az államhatár.
Már a 19. század végén, II. Abdul Hamid szultán uralkodása alatt voltak több tízezer áldozatot követelő, örmények elleni mészárlások. Sok esetben ezek nem szervezett esetek voltak, inkább szabad kezet kaptak az Oszmán Birodalom keleti részén garázdálkodó szabadcsapatok, és pogromokat hajtottak végre. Az ifjútörökök nacionalista forradalma után instabil volt a birodalom belpolitikai helyzete, az elnyomott örmények is egyre inkább szervezkedtek, újságokat adtak ki, fegyverkeztek. 1909-ben Adanában vezetett ez újabb vérengzéshez, amikor az oszmán csapatok több ezer örményt öltek meg.
Az egyre újabb és újabb területeket vesztő, hanyatló Porta végül úgy gondolta helyreállítani fényességét, hogy a központi hatalmak oldalán belépett az első világháborúba. V. Mehmed szultán seregei többfrontos háborúba mentek: a Szuezi-csatorna közelében és Mezopotámiában a britekkel, a Kaukázus déli lejtőin a cári Oroszországgal néztek szembe. Errefelé az örmény lakosságot egy birodalmi határ, aztán egy frontvonal is kettészakította. Az orosz politikai és hadvezetés (a Sztavka) feltett szándéka volt az oszmán örménység fellázítása.
Az 1914–1915-ös sarıkamışi csatában a török erők kikaptak az oroszoktól, és a vereség bűnbakjainak a lázadozó örményeket tették meg.
A hatalomban maradt ifjútörökök – Mehmed szultán béna kacsaként ült a trónon ekkor – 1915 áprilisában kezdtek neki a megtorlásnak: először a török nagyvárosokban összegyűjtötték és kivégezték az örmény értelmiséget. Májusban az örménylakta területekről kegyetlenkedések közepette elkezdték a szír sivatag felé terelni az embereket, kiürítve rengeteg települést. Többnyire Deir-ez-Zór térségébe mentek a halálmenetek, ahol éhínség pusztított. Aki túlélte, az a kijelölt koncentrációs táborokba került. Nagyon nagy a szórás a becslésekben, 600 ezer és 1,5 millió fő közé teszik az örmény áldozatok számát. Ahol volt rá idejük és forrásuk, a deportálásokról és tömeggyilkosságokról tudomást szerző örmények fegyveres ellenállásba kezdtek, nyíltan a cári csapatok mellé állva. Innentől kölcsönös vérengzések zajlottak a frontvonal mentén.
Oroszország a bolsevik forradalom miatt 1917-ben kiszállt a világháborúból, a török csapatok pedig megindultak a mai Azerbajdzsán, Örményország és Grúzia elfoglalására. A térségbeli káosz fokozódott, az egyes népcsoportok – tudván, hogy egyes esetekben a teljes kiirtásuk a tét – minden erejükkel ellenálltak, megjelentek a bolsevik csapatok, egy brit expedíciós haderő, sőt a térség védelmében még a császári német sereg csapatai is, amik itt szembekerültek az amúgy szövetséges török erőkkel (ugyanakkor Berlin a megelőző években stratégiai okokból szemet hunyt a népirtás felett). A káoszban végül az örmények kikiáltották a saját országukat, amit 1920-ban a bolsevik csapatok végleg bevettek, Örményország pedig 1990-ig a Szovjetunió tagköztársasága maradt.
Tagadás és elismerés
Rögtön a történtek után a szultanátust megdöntő, majd szabadságharcot vívó Mustafa Kemal vezette új rezsim elismerte a vérengzéseket, de el is tartotta magától a felelősséget. A rendszer megdöntése után annak vezetői, főleg a háború végén a vezetést átvevő pasák triumvirátusa – Mehmet Talat, Ahmet Cemal és Ismail Enver – elhagyta Törökországot egy német hadihajón, és száműzetésbe vonultak 1918-ban. Az ifjútörök vezetőket a háborús szövetségre tekintettel befogadta a weimari Németország, bár nem kifejezetten örültek a jelenlétüknek.
Törökország a mai napig annyit ismer el, hogy történtek atrocitások – amiről nyugati diplomaták és lapok is beszámoltak annak idején –, de arra hivatkoznak, hogy ezek kölcsönösek voltak a háborúban. Több ország népirtásként ismerte el a történteket, így tett többek közt Kanada, az Egyesült Államok, Mexikó, Brazília, Argentína, Franciaország, Hollandia, Svédország, Lengyelország, Olaszország, Németország, Szíria. Ugyanakkor kifejezetten tagadja a népirtást Törökország mellett Pakisztán és Azerbajdzsán is.
A Nemezis művelet
Az örmények, mint említettük, nem maradtak tétlenek. A sorozatos pogromokra válaszul már 1890-ben megalapították az Örmény Forradalmi Szövetséget, a Dasnakcutjunt, aminek tagjait innentől dasnakoknak hívták. A dasnakok már az első világháború előtt erőszakos akciókat hajtottak végre, 1896-ban bankot raboltak, 1905-ben merényletet kíséreltek meg a szultán ellen.
A szervezet 1919 őszén összehívta 9. közgyűlését, a legnagyobb titokban. Meghatározták egy különleges művelet kereteit, ami az ifjútörök vezérek, az Oszmán Birodalmat voltaképp irányító, a népirtásért felelős klikk megbüntetéséről határozott. A rövid ideig független első Örményország egyetlen amerikai nagykövete, Armen Garo lett a műveletért felelős, de a szervezésből kivette a részét Aharon Szacsaklian és Sahan Natalie is. A Nemezist az Egyesült Államokból, Boston külvárosából irányították.
A nemezises csapatnak három évébe telt megtalálni mind a hét kiszemelt áldozatot, a bukott Oszmán Birodalom hét fontos vezetőjét. Legalább tíz orgyilkost alkalmaztak, valamint több megfigyelőt, kémet, támogató diplomatát, emellett kapcsolatokat építettek ki Párizsban, Genfben Watertownból, Boston örmények lakta elővárosából. A gyilkosok zömét sosem ítélték el, de például egyiküket Tifliszben (a mai Tbiliszi) elfogta a szovjet titkosrendőrség, a Cseka, és Szibériába deportálta. Soha többé nem hallottak felőle.
A Nemezis művelet keretében az örmény merénylők végeztek
- Mgrdics Harutunián oszmán titkosszolgával Isztambulban (1920);
- az azeri Fathali Khan Khoiskival Tbilisziben, aki bakui örmények lemészárlásáért felelt (1920. június 19.);
- Vahe Ihszan örmény származású, árulónak tartott férfival Isztambulban (1920. március 27.);
- Bihbud Khan Jivanshir volt azeri belügyminiszterrel Isztambulban (1921. július 18.);
- Szaid Halim pasával, korábbi ottomán nagyvezírrel Rómában (1921. december 5.);
- Bahaddin Szakirral, az ifjútörök mozgalom egyik alapítójával Berlinben (1922. április 17.);
- Cemal Azmi béggel, Trapezunt volt főkormányzójával Berlinben (1922. április 17.);
- Dzsemál pasával, a korábbi haditengerészeti miniszterrel Tbilisziben (1922. július 21.);
- Enver pasával, korábbi hadügyminiszterrel, volt vezérkari főnökkel valahol Tádzsikisztánban (1922. augusztus 4.); valamint
- Hemajag Aramianccal, aki egy 1914-es, Talat pasa megölésére irányuló örmény kísérletet beárult az ottománoknak (halála helyét, idejét nem tudni).
Arsavir Siragián több felelős életét is kioltotta: 1920-ban Vahe Ihszanét Isztambulban, 1921-ben Sait Halim pasáét Rómában, majd Cemal Azmi bégét Berlinben 1922-ben. A Nemezis műveletet 1922-ben nyilvánították befejezettnek.
Talat pasa megölése
1921. március 15-én történt meg a művelet legnagyobb figyelmet kapott gyilkossága, amit a cikk elején is említettünk. A 25 éves Szohomon Tehlirián Berlin Charlottenburg negyedében, a Hardenbergstraßén agyonlőtte Mehmed Talat pasát, a népirtásért felelőssé tett ifjútörök triumvirátus egyik tagját. Talat az oszmán érában belügyminiszteri posztot töltött be hivatalosan, és ő hozta meg azokat az intézkedéseket, amik a birodalom törökösítésére, a kisebbségek kiiktatására vonatkoztak. Talatot a háború után, az antant megszállása idején egy szövetséges felügyeletű bíróság halálra ítélte bűneiért távollétében 1919-ben.
Az 1896-os születésű Tehlirián a gyilkosság idejére hosszú katonai karriert tudhatott maga mögött, az örmény függetlenségi küzdelmet is végigharcolta. Tehlirián már 1916-ban elhatározta – látva szülei lerombolt és kifosztott otthonát, anyja halálát vizionálva –, hogy végezni fog Talattal. A gyilkosságot magára vállalva úgy utazott el Berlinbe, hogy életében nem látta Talatot, nem is beszélt németül, de egy felkészült, a terepet és körülményeket kiismert örmény csapat várta.
Talat Ali Szalih bég álnéven, fedősztorija szerint egy bukott török kereskedőként élt Berlinben, ahol egy kávézót üzemeltetett. Luxuskörülmények között lakott családjával egy kilencszobás lakást bérelve, pontosabban a berlini török nagykövetség állta a cechet. Hiába viselt fez helyett európai kalapot, és módosított a megjelenésén, az örmények rájöttek, hogy ő az, majd Tehliriánnak béreltek egy lakást a környéken.
A merényletre tehát 1921. március 15-én került sor, egy nappal azelőtt, hogy a bolsevik szovjet és a kemalista török vezetés kiegyezett volna az örménylakta területek felosztásáról. A Talatot a nyílt utcán agyonlövő Tehliriánt a helyszínen őrizetbe vették, kifejezetten az volt a műveleti utasítás Bostonból, hogy hagynia kell magát. Miután a rendőrőrsön nagy nehezen kerítettek egy örmény tolmácsot – először törököt akartak –, Tehlirián vallomásában elmondta, bosszúból cselekedett, és nem voltak bűntársai. Talat testét egy régi barátja azonosította, majd öt nappal a merénylet után el is temették Berlinben.
A Tehlirián-per
Tehlirián tárgyalása Berlin 3. számú regionális bíróságán zajlott 1921. június 2–3-án, és mint írtuk, hagyta elfogni magát azért, hogy legyen egy nagy nyilvánosságot kapó eljárás. A háborút a Közel-Keleten töltő író-pacifista, Armin T. Wegner világtörténelmi jelentőségűként írta le a pert. A bírák nem ismerték el nyilvánosan Talat felelősségét a háborúban történtekért, de nyilvánvalóan hatott rájuk az, amit tudtak róla. Elismerték, hogy az elkövető maga is az üldöztetés áldozata volt, és látta, ahogy megölik a családját.
A per során meghallgatták Otto Liman von Sanderst, az első világháborús német haderő tábornokát, aki a török haderőt segítette a háborúban, az örménybarát Johannes Lepsiust és a népirtás több túlélőjét. Tehliriánt ismert ügyvédek védték, akik eredeti diplomáciai és török birodalmi belső táviratokkal bizonyították Talat felelősségét a népirtásban és a deportálásokban. A védelem annyira sikeres volt, hogy június 3-án szabadon engedték az örmény merénylőt. „Egyszerűen el kellett őt engedniük” – írta címében annak idején a New York Times.
A pert tehát közelről követte a világsajtó, a török és örmény újságírók mellett sok európai és amerikai lap küldött tudósítót rá. Tehlirián élete hátralévő részét világpolgárként élte le, lakott Manchesterben, Belgrádban, Casablancában és San Franciscóban, végül itt halt meg 1960-ban, Soghomon Melikian álnéven.
A Nemezis többi gyilkosa közül többen megúszták a börtönt. A Bihbud Khan Jivanshirt megölő Miszak Torlakián ügyét brit bíróság tárgyalta, és a Tehlirián perében megismert érvek alapján felmentették, de kiutasították Görögországba. A több ottomán figurát is megölő Arsavir Sirakián megúszta a felelősségre vonást, az Egyesült Államokba dobbantott, itt kezdett új életet. A szintén több törököt megölő Aram Jerganián Bukarestbe, Buenos Airesbe, majd az argentin Córdobába költözött, szintén megúszva a tárgyalást.
A törököknek mezei terroristák
A török központú Eurázsiai Tanulmányok Központja (AVIM) más megvilágításba helyezi a történetet, akik az örményeknek kvázi szabadságharcosok, számukra mezei terroristák. A Nemezis műveletről szóló írásuk azzal nyit, hogy hosszasan magyarázza, az 1915-ös, örmény deportálásokról szóló ottomán jogszabály csupán arról szólt, hogy a frontvonalak környékéről és az utánpótlási vonalakról telepítik át az örménységet. Ennek során előfordultak visszaélések, amik emberek halálát okozták, de 1647 embert bíróság elé állítottak, sokukat elítéltek, sőt 67 felelőst ki is végeztek a kegyetlenkedések miatt. „A Nemezis művelet egy terrorcselekmény a szó legigazibb értelmében” – fogalmaz a török oldal.
Szintén a művelet ellentmondásosságát emelte ki – bár ideológiailag kevésbé elfogultan, inkább morális-etikai alapon – az Armenian Weekly cikke még 2024-ben. Tehlirián berlini merényletét említik meg elsőként, hogy Talat pasa megölése voltaképp túlmutatott a bosszún, az volt a szándék, hogy a világ még inkább az örmény népirtásról beszéljen, hogy az emberölés helyett ez a genocídium legyen a per fókuszában. Az eljárás során Tehlirián büntethetőségéről és büntetéséről a figyelem a népirtás elkövetőinek büntetlenségére siklott. A bíróság végül méltányolta ezt a narratívát, és mint írtuk, felmentette Tehliriánt.
A cikk idézi Paulo Freire brazil filozófust, aki az elnyomó és elnyomott erőszakkal teli viszonyára vezeti vissza a kérdést. „A történelemben sohasem az elnyomott kezdeményezte az erőszakot. Hogy lehetnének ők a kezdeményezők, ha ők maguk az erőszak elszenvedői?” – tette fel a kérdést. Idézik Frantz Fanon pánafrikanista martinique-i politikafilozófust is, aki szerint a forradalmi erőszak az önrendelkezés eszköze. Hozzáteszi, nem élteti az erőszakot, ám elkerülhetetlen törésnek tartja az elnyomó rendszerekben. Ez alapján a lap megállapítja, az elmaradt igazságszolgáltatást pótolták a Nemezis művelet elkövetői, akik a szisztematikus dehumanizációra válaszoltak ezzel.
Az örmény népirtás – ahogy teltek az évtizedek az első világháború után – elfelejtődött a világ közvéleménye számára, bár a világháború 100. évfordulós megemlékezései miatt ismét fókuszba került a 2010-es években. Az örmények rögtön a nagy háború után elértek egy saját államot, de végül Kemal Atatürk nacionalista köztársasága és a bolsevikok feldarabolták és beolvasztották saját országaikba. Végül a Szovjetunió szétesésével létrejött egy független Örményország, ami azóta több háborút is megvívott a szomszédos, muzulmán, törökbarát Azerbajdzsánnal, a legutóbbit elvesztve. A népirtás és a bosszúállók emlékét azonban továbbra is ápolja az ország és a világon szétszóródott örmény diaszpóra.
A dasnakok örökségét az 1970–1980-as években az ASALA, az Örmény Titkos Hadsereg Örményország Felszabadításáért nevű szervezet vitte tovább, aminek tagjait felháborította, hogy a török vezetés még mindig nem ismerte el a nemzet felelősségét a népirtásban. Ezért elhatározták, hogy török diplomatákra fognak vadászni világszerte. Végül 36 embert, diplomatákat és családtagjaikat öltek meg Franciaországban, Kanadában, Iránban és az Egyesült Államokban, mielőtt a kilencvenes években lezárták tevékenységüket. Egy bombamerényletük a párizsi Orly reptéren 1983-ban megölt nyolc embert és megsebesített 55-öt – sokuk ártatlan polgári személy volt. Bogosian könyve szerint a Palesztin Felszabadítási Mozgalom (PFSZ) nyújtott kiképzést és inspirációt az ASALA-nak.
A Nemezisről Eric Bogosian könyvet is írt, bár már a nyolcvanas években elkezdtek foglalkozni a művelettel más szerzők is. Bogosian könyvéről egyébként azt írta a New York Times, hogy a színész, színházi rendező férfi alapból egy drámát akart összehozni a történetről, de végül hét évig tartó kutatásba merült, ebből pedig már egy tényszerűbb könyv lett a végén.
A bosszúgyilkosságokra számos párhuzamot találni. A leghíresebb talán azé az izraeli különítményé, aminek történetét Steven Spielberg is megfilmesítette a – Magyarországon is forgatott – Münchenben. Az 1972-es olimpia vérfürdőbe torkollt egy palesztinok által elkövetett túszejtés és balul elsült szabadító akció után, ezt követően az izraeli titkosszolgálat verbuvált egy csapatot, ami egyenként levadászta a palesztin akció felelőseit.
(Felhasznált források: OperationNemesis.com, ElsőVilágháború.com, a török külügyminisztérium írása, az Örmény Népirtás Múzeumának oldala, Britannica, New York Times, az Eurázsiai Tanulmányok Központja oldala, a Roosevelt House oldala, a Wuppertali Egyetem oldala, Armenian Weekly; valamint Szalay-Berzeviczy Attila: A nagy háború százéves nyomában – Szarajevótól Trianonig – 1914–1915 című könyve.)
