Az Oszmán Birodalomban bevett dolog volt, hogy a szultán megölesse vagy bebörtönözze a saját testvéreit
A középkori Európában a primogenitúra, vagyis az elsőszülöttség volt az alapja az öröklésnek. Ennek megfelelően az elsőszülött fiúra szállt a pénz, birtok és uralkodói család esetén a trón is. Ez a rendszer persze sok másod- vagy harmadszülöttnek, vagy adott esetben idősebb rokonnak bökte a csőrét. Így a középkorban ha nem is mindennaposak, de meglehetősen gyakoriak voltak az örökösödésért vívott, családon belüli háborúk.
A magyar történelemben is találunk példát ilyesmire, elég az István és Koppány közötti, felnégyeléssel végződő viszályra gondolni, ahol pont az öröklési rend megváltoztatásával kezdődött az egész konfliktus. De nem tetszett a rendszer Béla hercegnek, I. András testvérének sem. A király a fiát, Salamont jelölte ki törvényes utódjának, de Béla végül egy győztes háborúval megszerezte a trónt – az ő leszármazottai lettek végül az Árpád-házi királyok.
Az Oszmán Birodalomban ehhez képest hagyományosan nem volt egyértelműen bejáratott örökösödési rend a szultán utódai között, az uralkodó halálakor ezt egymás között kellett lejátszaniuk a potenciális örökösöknek – aki talpon maradt, az lett az új szultán.
Ebbe a rendszerben gyakorlatilag kódolva volt a káosz: I. Bajezid szultán 1403-as halála után például a négy fia között kirobbant harcok egy évtizedig tartó polgárháborúba torkolltak. Ebből végül Mehmed, a későbbi I. Mehmed szultán került ki győztesként. Az ő unokája, a későbbi II. Mehmed már nem bízta a véletlenre a dolgokat. Miután apja, II. Murád 1451-ben meghalt, az embereit beküldette az akkor még csecsemő öccséhez és megölette őt – így biztosította be, hogy a testvére később ne lépjen fel a trón követelőjeként.
II. Mehmed annyira hitt ebben a megoldásban, hogy uralkodása alatt törvénybe is iktatta a testvérgyilkosságot, mondván: „azoknak a jeles gyermekeimnek és unokáimnak, akik a trónra lépnek, jogukban áll kivégezni testvéreiket.” Így jó időre ez lett a módi a szultánok hatalmának bebiztosítására.
Ezen belül is voltak azért egészen extrém esetek. Például miután III. Mehmed lett a szultán,
tizenkilenc testvérét ölette meg.
A források szerint a szultán behívta testvéreit a trónterembe, és megnyugtatta őket, hogy nincs mitől félniük, csak körül fogják metélni őket. Egyenként küldték be őket a szomszédos terembe, ahol a szultán emberei selyemzsinórral egymás után megfojtották őket.
Halál vagy börtön: tessék választani
III. Mehmed 1603-as halála után véget vetettek a testvérgyilkosság hivatalos intézményének, ami összesen legalább 80 potenciális trónörökös halálát okozta. Ez nem jelentette azt, hogy fényévekkel jobb világ várt volna a szultán testvéreire: a gyilkosság helyét a bebörtönzés vette át.
Ez úgy működött, hogy a feleslegesnek bizonyult hercegeket hét éves koruk után bezárták az úgynevezett Kafesbe: ez szó szerint ketrecet, a gyakorlatban pedig amolyan börtönpalotát jelentett. Ez az isztambuli Topkapı palota alsó szintjén helyezkedett el, ahol a hercegeket gyakorlatilag házi őrizetben tartották. Az életük így, a szabadságuk árán ugyan, de biztonságba került – követőket azonban nem tudtak gyűjteni és így lázadás sem fenyegette az aktuális szultánt.
A Kafesbe zárt hercegek többsége haláláig ott maradt, de akadtak olyanok is, akikből végül mégis szultán lett. Ez jellemzően akkor történt, ha váratlanul meghalt az aktuális szultán, az örökösei pedig még túl fiatalok voltak az uralkodáshoz. A zárkából szabadultak sokszor már nagyon idősek voltak, mire trónra kerültek, sokaknál pedig mentális problémákhoz vezetett az, hogy az életük túlnyomó részét négy fal között töltötték. Ráadásul, mivel addig teljesen elzártan éltek, semmilyen tapasztalatuk nem volt a világról – arról meg pláne nem, hogyan kell irányítani egy birodalmat.
Erre az egyik legjobb példa az őrültként számon tartott I. Ibrahim volt, aki egyszer például elrendelte, hogy háremének összes tagját zsákokba tegyék és vízbe fojtsák. Egy másik alkalommal pedig a feljegyzések szerint arra utasította az embereit, hogy keressék meg a birodalom legkövérebb nőjét, akit aztán Aleppo kormányzójává nevezett ki.
Források: JSTOR Daily, Smithsonian Magazine, Múlt-kor
