Egyik napról a másikra eltűnt a folk úttörője – őt soha többé, a zenéit pedig csak 50 év után találta meg a közönség

Az 1950-es években, jóval azelőtt, hogy az amerikai folkzenében megjelent volna az énekes-dalszerzői hullám, egy szinte teljesen ismeretlen nő a New York-i lakásában dalokat írt magának. Nem állt mögötte kiadó, nem volt közönsége, lényegében senki nem figyelt rá. Több mint fél évszázaddal később úgy hangzanak ezeket a felvételek, mintha kortárs indie-folk zenék lennének. Az előadó neve Connie Converse, akit ma a 20. századi könnyűzene egyik elveszett úttörőjének tartanak.

A Roving Woman című dala például egy nagyvárosi nőt mutat be, aki nyíltan beszél a saját vágyairól és szabadságáról. A dal hangulata inkább idézi egy brooklyni bár késő esti füstös terét, mint az 1950-es évek Amerikáját, a lebegő gitárhangok és a melankolikus ének sokkal közelebb áll a mai előadókhoz, mint például Weyes Blood, Jessica Pratt vagy Angel Olsen világához.

A meglepő csak az benne, hogy ez a dal több mint hetven éve készült. Converse 1924-ben született, és az ötvenes évek elején kezdett dalokat írni New Yorkban. Egy egyszerű magnóval és egy akusztikus gitárral dolgozott, és gyakorlatilag teljesen egyedül építette fel azt a zenei világot, amit ma már korszakokat megelőzőnek tartanak.

Mindezt jóval azelőtt, hogy olyan nevek, mint Bob Dylan, elindították volna az énekes-dalszerzői mozgalmat. A dalai akkoriban nem találtak utat a nyilvánossághoz, a kiadók túl bonyolultnak tartották őket, a rádiók nem játszották, és még az az alkalom sem hozott áttörést, amikor 1954-ben szerepelt az egyik nagy amerikai tévében, a legendás Morning Show-ban, amit a szintén legendás Walter Cronkite vezetett. A felvétel nem maradt fenn, és az adás után sem történt semmi érdemi változás a karrierjében.

Converse alapvetően egy korai „csináld magad zenész” volt, jóval azelőtt, hogy ez a fogalom létezett volna. Dalait többnyire saját magának rögzítette, vagy barátoknak, családtagoknak küldte el. Időnként vacsorapartikon játszott, de szélesebb közönséghez sosem jutott el. Közben egyre inkább frusztrálta, hogy nem találja a helyét, és a hatvanas évekre lassan visszavonult a zenéléstől. Eközben más területeken dolgozott, például szerkesztőként a Journal for Conflict Resolution című folyóiratnál Michiganben. A leveleiben arról írt, hogy egész életében küzdött azzal, hogy olyan helyet találjon, amihez kötődni tud.

Ennek az állapotnak 1974-ben, lett vége, amikor Converse 50 éves korában egyik napról a másikra eltűnt.

A zenész elhagyta az otthonát, és soha többé nem látták. Hogy mi történt vele, máig nem tudni, egyes feltételezések szerint Kanadában autóval szakadékba hajtott, mások szerint új életet kezdett Brazíliában. A történetek bizonytalansága és az információ hiánya csak tovább erősítette a körülötte kialakult mítoszt, ami tovább nőtt, amikor a rajongók rátaláltak a zenéjére.

A fordulat 2004-ben jött, amikor Gene Deitch rádióműsorában lejátszott néhány felvételt, amiket még az ötvenes években rögzített az énekes-dalszerzővel. Ezek a dalok addig szinte teljesen ismeretlenek voltak, de a műsor után hirtelen sokan kezdtek irántuk érdeklődni. Erre az érdeklődésre 2009-re összeállítottak egy How Sad, How Lovely című válogatásalbumot, ami először tette szélesebb körben hozzáférhetővé a munkáit.

A zenéjének hatása közben egyre több kortárs előadónál is megjelenik. A Frankie Cosmos néven ismert Greta Kline például arról beszélt, hogy Converse zenéje tanította meg neki, hogyan lehet kevés szóval teljes történeteket és mély érzelmeket megmutatni. Mások azt emelik ki, hogy a dalokban egyszerre vannak jelen különböző műfajok, és hogy mennyire nehéz elhinni, hogy ezek az ötvenes években készültek. A dalok egyik legfontosabb sajátossága, hogy olyan témákat érintenek, amelyek akkoriban szinte teljesen hiányoztak az amerikai folkzenéből.

Úgy általában véve az egzisztenciális kérdések, a személyes nézőpont használata nem volt jellemző a korszakra, sőt, az „én” használatát sokszor kifejezetten kerülendőnek tartották. Ehhez képest Converse dalai részletes, árnyalt és gyakran nyers önfeltárások. Olyan időszakból és családi környezetből érkezett, ahol a szexualitásról és az alkoholról beszélni is tilos volt. Konzervatív, vallásos családban nőtt fel New Hampshire-ben, és a zenéje részben ennek a világnak az elhagyásáról szól. Dalai gyakran foglalkoznak a nők szabadságának jogaival, a vágy kérdésével és azzal, hogyan lehet levetkőzni a kor társadalmi elvárásait.

Ez a szemlélet akkoriban totálisan szokatlan volt. A zenéjében nemcsak új témák jelentek meg, hanem új formai megoldások is. A gitárjátékát sokan rendkívül összetettnek tartják, egyesek szerint szinte zenekari hangzást hozott ki egyetlen hangszerből. A stílusát sokan Paul Simonéhoz, a Simon and Garfunkel duó egyik tagjáéhoz hasonlították. Emellett a dalszövegekben is olyan költői eszközöket használt, amik csak évtizedekkel később váltak széles körben elterjedtté.

A dalok hangulata sokszor sötétebb, melankolikusabb, mint amit a korszak populáris zenéjében megszoktak. Miközben az ötvenes évek slágerei inkább idealizált szerelmi történeteket meséltek, Converse szövegeiben magány, bizonytalanság és belső feszültség jelenik meg. Egyes dalokban a természethez való visszatérés, másokban a városi életből való kiábrándulás kap hangsúlyt. Az is különlegessé teszi a történetét, hogy a zenéje csak jóval a halála – vagy eltűnése – után talált közönségre. Az elmúlt években több ismert előadó is feldolgozta a dalait, és egyre több kritikus ír róla úgy, mint egy olyan alkotóról, aki megelőzte a korát.

(BBC)