A Titanic katasztrófájához volt mérhető az 1910-es ököritói tűz, mégsem emlékszik rá már szinte senki

Sokszor történnek olyan balesetek, amik kapcsán utólag felmerül a kérdés: hogy történhettek meg? Mi volt az az eseménysorozat vagy gondolatmenet, ami miatt megtörtént a tragédia? Ilyen volt az ököritói tűz is 1910 márciusában, amikor egy pajtában 300 mulató égett halálra. Ez volt a korabeli Európa legtöbb halálos áldozattal járó balesete. Ha a Titanic elsüllyedését is európainak számoljuk, akkor a második.

A Szatmár vármegyei Ököritón (ami ma Ököritófülpös Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében) ekkor nagyjából kétezren éltek, többségük református volt, és földműveléssel foglalkozott. Minden évben tartottak egy-két rendezvényt, amikkel az egyháznak gyűjtöttek, és 1910 húsvétjára is terveztek egy ilyet. A helyszín egy óriási csűr volt, ami egy kocsma oldalában állt, és már többször is otthont adott hasonló báloknak. Az építmény jó nagy volt, még egy kis padlásrész is tartozott hozzá, amit részben elfoglalt a télről megmaradt széna. Az épület 25 méter széles és 10 méter hosszú volt.

A Népszava korabeli tudósítása szerint a falu fiataljai hetekig dolgoztak az esemény megrendezésén, és a környező falvakat is bejárták, hogy minél több embert összecsődítsenek. Eközben a csűrt is feldíszítették, méghozzá az egy évvel korábban begyűjtött száraz gallyakkal, lámpásokkal, zászlókkal. A világításról öt petróleumlámpa gondoskodott.

Az ünnepségen csak belépő megvásárlása után lehetett részt venni, ezért a rendezők lezárták az összes bejáratot, csak egyet hagytak nyitva, hogy ellenőrizni tudják, ki megy be. Amikor a buli elkezdődött, mindenképp kint akarták tartani a nem fizető bámészkodókat, ezért a legnagyobb ajtókat leszögelték és keresztgerendákkal lezárták. A csűr ekkor már tömve volt helyi fiatalokkal, szabadságos katonákkal és néhány idősebb mulatozóval is – összesen ötszázan lehettek.

A tánc hétkor kezdődött el, a beszámolók szerint a fiatalok vidáman mulattak. Egészen addig, míg este nyolc óra tíz körül nagy durranást nem hallottak, ugyanis szétrobbant a bejárat fölötti lámpa, gyakorlatilag azonnal lángba borítva a felaggatott, száraz fadarabokat. A lángok másodpercek alatt elterjedtek, az égő díszítés esőként hullott a résztvevőkre. Sok nő ruhája is lángra kapott, „mint égő fáklyák, rohantak idestova” – ahogy a korabeli sajtó írta.

Eluralkodott a káosz. Az egyetlen ajtón alig néhányan fértek ki, az emberek tolongtak és sokakat agyontapostak. Néhányan megpróbálták a nagy ajtókat kinyitni, de azokat ugye erősen lezárták, hogy ne lehessen belógni.

„Ha nem lett volna olyan szomorú ez a dolog, nevető kedve támadna az embernek ilyen hülyeség láttára, de a szörnyűséges következmények elfojtják bennünk a nevető ingert és borzadva gondolunk arra, hogy ilyesmi is csak a magyar Ázsiában történhetik meg”

– írta a Népszava.

Az oltás lehetetlen volt, és bár akadt, aki sikeresen kimentett embereket, végül sokan bennégtek olyanok is, akik csak menteni rohantak be az épületbe. Végül a tömeg ki tudta dönteni a csűr egyik falát, de sajnos ez sem segített rajtuk: a lángokban álló nádtető azonnal rájuk szakadt, maga alá temetve a menekülő embereket. Az épületben legalább háromszázan haltak meg, és a leírások szerint sokan a kimenekülők között is halálos égési sérülést szenvedtek. Nagyjából 70-en füstmérgezésben, 140-en égési sérülésekben haltak meg, és körülbelül száz embert agyontaposott a pánikban menekülő tömeg.

Bár a hatályos törvények alapján Ököritónak fel kellett volna állítani egy tűzoltóságot, ez nem történt meg, és a főszolgabíró sem gondoskodott a már létező tűzvédelmi rendelkezések betartatásáról – igaz, akkoriban ezt sok településen nem tartották be.

A Népszava szerint a környék összes orvosa és rengeteg csendőr rohant a faluba a hírre, hogy segítsenek a mentésben és ellássák a túlélőket. Rajtuk kívül a környező falvakból érkező áldozatok hozzátartozói is Ököritóba siettek, hogy megkeressék szeretteiket. Rengeteg ököritói meghalt, a korabeli beszámolók szerint a következő napokban a házak tele voltak sebesültekkel, mindenkinek volt kit siratnia.

„A fájdalomtól megtört emberek némán, kétségbeesve bámulnak maguk elé házaik küszöbén. (…) Egy-egy községből húszan-harmincan jöttek el a mulatságra s alig mentek haza ketten-hárman hírmondónak.”

„A falu bírájának, Kovács Istvánnak két fia, gyönyörű hajadon leánya, felesége és agg édesanyja a lángok martalékává lett. Kalmár István gazdaember két viruló szépségű leányával együtt szénné égett. (…) A gyász csak azokban a házakban nagyobb talán ennél, ahol nincs, aki sírjon, mert minden lakója elpusztult. Vannak olyan házak is, ahol elpusztultak a szülők s a gyerekeknek, akik vasárnap otthon maradtak, ma nincs apjuk, nincs anyjuk” – írta a Népszava március 29-én.

A tragédiáról Móricz Zsigmond is megemlékezett a Nyugatban és A fáklyában – bár írásának jelentős része nem a tragédiáról, hanem a régióról és annak lakóiról, az ő lelkivilágukról szól.

„Beszögezték a kaput? Hát persze, hogy beszögezték! Hogyne szögezték vóna, mer még a császár se jön be ott fizetés nélkül! Próbálja meg! Míg a koronát le nem teszi! De még be se néz oda korona nélkül senki!”

Bár Móricz nem utazott Ököritóra, így ezt legfeljebb másodkézből hallotta, azt írta, hogy a tűz után a nép, „mint minden félcivilizált és erősen vallástalan nép, rettenetes apathiába süllyedt”. Írása szerint az égett emberek elbújtak, hogy ne lássák el őket az orvosok, „akik barbár módra henteskednek s követelik az őket nagyon jogosan megillető s valójában igen kicsiny díjakat”. Móricz szerint nem sokkal később híre ment, hogy az orvosok és mentők ingyen látják el a sérülteket.

„Az államnak valóban ingyen kéne adnia a népnek tanítót, orvost és ügyvédet.”

A baleset után nem neveztek meg felelőst, senkit nem vontak felelősségre. Móricz szerint azonban a helyi tanítóknak, papoknak, hivatalnokoknak, sőt még a belügyminiszternek is volt felelőssége a tragédiában, és külön kiemelte az alispánt és a főispánt. Utóbbiról azt írta, nem volt hajlandó a faluba sem utazni, míg el nem temették a halottakat, mert nem bírta volna a látványt. A tragédiából volt, aki levonta a megfelelő tanulságot: Klebelsberg Kuno határozatot hozott arról, hogy minden nyilvános hely ajtaja kifelé nyíljon.

A baleset nemcsak az országos, hanem a nemzetközi hírekbe is bekerült. Az esetről már két nappal később beszámolt például a New York Times is, és a Le Petit Journal április 10-i, vasárnapi különkiadásában a hír a címlapra is kikerült a tolongó tömeget ábrázoló illusztrációval. Részvéttáviratot küldött a magyar kormánynak II. Vilmos német császár, valamint több külföldi kormány is. Rengetegen zarándokoltak el Ököritóra, hogy személyesen róják le kegyeletüket.

A balesetben megtizedelődött a falu, egy hétig temették az áldozatokat, és utána hat évig nem tartottak esküvőt, így a párok a környező falvakba utaztak ezért. Tíz évig táncos bálokat sem tartottak. Móricz a Nyugatban azt is felrótta a főispánnak, hogy ezt mondta: „Ököritón nincsen szükség segélyre, csak egy díszes emlékoszlopra.” Ez a mai napig a tragédia helyszínén áll, és a lángoló csűr Ököritófülpös címerére is rákerült.