Lieber Franz, bitte, bitte gehen Sie vorsichtig mit dem Klavier um! – mondhatták az osztrákok a hazájukban Franz Liszt néven ismert zeneszerzőnek, akit épp annyira a saját kultúrájuk büszkeségeként jegyeznek, mint a magyarok. Franzot néhány kilométerrel arrébb már Ferencnek szólították, és az előbbi német mondat valahogy úgy szólhatott: Kedves Ferenc, kérem, bánjon finoman a zongorával!
Azt persze nem tudni, hogy valóban kiszaladt-e egy ilyen bátor mondat a Liszt Ferenc zongoráját előkészítők száján, bár alapja lett volna: a 19. század egyik legtermékenyebb zeneszerzője a legendák szerint az átlagosnál jóval több zongorát használt el a koncertjein. Sőt, nemrég egy francia zongoraművész, Claire-Marie Le Guay egészen addig merészkedett egy beszélgetésben, hogy Liszt úgy pusztította a zongorákat, mint Jimi Hendrix a gitárokat.
De vegyük az elejéről, mondjuk, 1811. október 22-től: ekkor született meg ugyanis Liszt a mai Ausztria területén fekvő Doborjánban, a Habsburgok uralkodása idején. A mezőváros, ahol ma alig ezer ember él, a trianoni békeszerződésig Sopron vármegye Felsőpulyai járásához tartozott, aligha meglepő hát, hogy Liszt Anna és Liszt Ádám fiát mindkét nép a sajátjának érzi.
A Liszt fiúról hamar kiderült, hogy van zenei tehetsége, és mivel apja Esterházy herceg hivatalnokaként dolgozott, minden lehetőséget meg is ragadott fia tehetségének gondozására. Liszt kilencévesen már nyilvánosan adott elő Sopronban és Pozsonyban, később Bécsben folytatta tanulmányait, főurak támogatásával. Itt a híres osztrák zeneszerző, zenepedagógus, Carl Czerny és az olasz Antonio Salieri tanítványává vált, és 1822-ben, alig 11 évesen már be is mutatkozott egy bécsi koncerten, ahol a szintén Czerny-tanítvány Beethovennel, illetve Schuberttel is megismerkedett. Liszt ezután koncertet adott Pesten és Budán is, majd nem sokkal később, 1823-ban apjával Párizsba költözött.
Családjával abban bíztak, hogy felveszik a párizsi Konzervatóriumba. Ajánlólevelet is kapott személyesen Klemens von Metternich kancellártól,
az igazgató azonban elutasította a felvételét, mondván, a Konzervatórium nem fogad külföldieket. Liszt ezután számos sikeres koncertet adott, majd mentorai segítségével, alig 11 évesen bemutatta egyetlen operáját, a Don Sanchét is. Játszott IV. György brit király előtt is.
Apja váratlan, tífuszban bekövetkezett 1827-es halála után a 16 éves Liszt Ferenc felhagyott a turnézással, és hogy pénzt keressen, zongoraleckéket adott, de ekkor kezdett inni és dohányozni is. Később egy betegség után közel került a valláshoz. A komponáláshoz csak 1830-ban tért vissza, ekkortájt ismerkedett össze Chopinnel és Berliozzal is.
Csak 1832-ben döntött úgy, hogy lenyűgöző technikájú zongoraművész lesz – a végső lökést az adta neki, hogy részt vett egy Paganini-koncerten, ami után elhatározta: ugyanolyan nagy zongoravirtuóz lesz, mint amilyen Paganini hegedűművészként. Rengeteget gyakorolt, néha akár napi tizennégy órát is, és 1838-ban kiadta az Études d’exécution transcendante d’après Paganini című művét, amelynek célja Paganini virtuozitásának bemutatása volt – zongorán.
Liszt ezután évekig együtt élt egy francia lovassági tiszt feleségével, akivel, hogy ne szólják meg őket, Genfbe költöztek, és két közös gyerekük is született. A második már Olaszországban jött a világra, ahol 1837 augusztusától 1839 novemberéig turnéztak, de Liszt később Bécsben is koncertezett, majd Magyarországra látogatott. 1844 májusában aztán kapcsolata véget ért a grófnővel.
Addigra a közönség már rajongott érte, a nők a szivarcsikkeiért, kávézaccáért, selyem zsebkendőiért, bársonykesztyűiért versengtek – a később rocksztárokat övező jelenség annyira extrémnek számított akkoriban, hogy a költő Heinrich Heine lisztomániának nevezte el. Heine szerint Liszt színpadi jelenléte, megjelenése, előadásmódja és nem utolsósorban a jóképűsége nagyban hozzájárult a tömeghisztéria kialakulásához.
Népszerűségén nagyot dobott, hogy igyekezett közvetlen kapcsolatot ápolni a közönségével: már jóval a koncert kezdete előtt elvegyült köztük, beszélgetett velük, az érkező hölgyeket a helyükre kísérte. Olyan elementáris erővel játszott, hogy a koncertek alatt többször is elszakadtak a zongora húrjai. Így koncertjein a színpadon nem egy, hanem gyakran két vagy három zongora is állt, hogy át tudjon ülni egy újhoz, ha ilyen baleset történik. Egy-egy róla szóló cikkben felmerül, hogy olykor szándékosan, a művészi előadás részeként pusztította a zongorákat, akárcsak Hendrix a gitárokat – ám az elérhető források szerint ez inkább csak legenda lehet. Ha tönkrement a keze között pár zongora, az inkább a hangszerek szerkezeti adottságainak volt betudható.
Liszt lenyűgöző előadásain nemcsak a romantikus zongoravirtuóz archetípusát formálta meg, megteremtve a nyilvános szólókoncert intézményét, hanem műveiben és átirataiban a virtuozitás korábban ismeretlen szintjeit is elérte. Meghatározta a modern zongorajáték technikai normáit, hatása elvitathatatlan az egyházi zene fejlődésére, alakulására is. Népszerűsége miatt nem túlzás azt állítani róla, hogy ő volt az első igazi zenei szupersztár.
A koncertezéssel mai szemmel nézve nagyon fiatalon, 35 évesen hagyott fel, ezután Weimarban udvari karmesterként dolgozott, majd fia, Daniel és lánya, Blandine halála után egy római kolostorba költözött. Később, 1869 januárjában beleegyezett, hogy rezidensként zongorajáték-mesterkurzusokat adjon. 1872-től élete végéig rendszeresen utazott Róma, Weimar és Budapest között, ezt ő vie trifurquée-nek (háromoldalú létezés) nevezte. Liszt Ferenc végül 1886. július 31-én halt meg, akkor már már évek óta betegesen, megfáradtan élt.
(Rice University, lisztmuseum.hu, Österreichisches Musiklexikon)
