A francia bányamérnök, régész és tudós, Jacques de Morgan még csak nem is sejthette 1890-ben, hogy a világot jelentősen formáló felfedezéseket tett, miközben a hajdanvolt Perzsa Birodalom nyomai után kutatott Irán területén. De Morgan ott volt azon az ásatáson, amikor Hammurapi törvénykönyvei előkerültek 1910-ben. Előtte húsz évvel az Annales de Mines című folyóiratban publikált egy térképet, amin megjelölte azokat a helyeket, ahol olajnyomokra bukkant a Zagrosz hegység lábainál és attól északra.
A helyiek világításra, szigetelésre, olykor gyógyászatra már régóta használták a földből kisarjadó olajat, nekik természetes volt, hogy vannak olyan helyek, ahol kisebb mennyiségben könnyen elérhető. De Morgan cikkét elolvasta és a térképet hosszan tanulmányozta Edouard Cotte, aki az 1900-as párizsi világkiállításon (ennek keretében rendezték az olimpiát is) összetalálkozott az iráni pavilonnál Antoine Kitabchi Khannal, aki a hazáját képviselte. Khan szintén ekkor ismerkedett össze William Knox D’Arcy angol üzletemberrel is, aki hatalmas vagyont halmozott fel, mert remek ütemben fektetett be az ausztráliai Mount Morgan aranybányába. Új üzleti vállalkozásokat keresett szerte a világban, hogy vagyonát gyarapítsa, és felkeltette az érdeklődését az iráni kőolaj.
Cotte és D’Arcy Khan segítségével jutottak el az iráni királyig. Egy koncessziót kínáltak neki, hogy ellenőrizzék azokat az olajszivárgásokat, amikről De Morgan beszámolt. Az ország déli tartományai érdekelték őket, a Kaukázus felőli részek nem. D’Arcy hatvan évre kapta meg a földhasználat és a fúrások lehetőségét, és a szerződés értelmében a nyereség 16 százalékát kellett visszaadnia az ország vezetőjének.
Mivel járatlanok voltak az iparágban, az expedíció vezetését a brit George Reynoldsra bízták, aki dolgozott már Szumátrán ugyan a hollandoknak, de az iráni viszonyok meglepték. Azonnal rájött, hogy kifejezetten nehéz munkakörülmények várnak rá és csapatára, nemcsak a forróság, hanem a helyi törzsek bizalmatlansága miatt is, és sok esetben fegyveres védelemre is szükségük volt. Olykor húsz ember vigyázott rájuk, amikor letáboroztak, hogy a munkájukat megfelelően elő tudják készíteni, és fúrni tudjanak a mélybe.
1901 novemberében kezdték el a fúrásokat Csia Szurknál, 1904 januárjáig találtak is valamennyi olajat, ahol eleve a felszín közelében volt, de nem számottevő mennyiséget, ráadásul egyre kevesebbet. D’Arcy pénze fogyott, ekkor vonták be a Burmah Oilt, ha nincs a brit gyökerű vállalat mentőöve, visszavonultak volna. Ez a befektetés megmentette a vállalkozást, és Reynolds tovább folytathatta a környezet feltérképezését, és a Perzsa-öböl felé húzódott.
Na de mire kellett az 1900-as évek elején az olaj, amikor az autógyártás még gyerekcipőben járt? Hogyan várhatta egy befektető a meggazdagodását az olajból?
Rájöttek, hogy a szén helyett az olaj kézenfekvő megoldást kínál a gyárakban létesített gépek működtetésére. Emellett ez idő tájt alakították át a brit haditengerészet hajóit szénfűtésesről olyanra, ami az olajat használta fel.
Csakhogy az olaj nem akart előjönni a földből. Reynolds a sikertelenséget látva 1908 elején Maszdzsed-Szoleimán városa körül próbálkozott, miután a délebbre eső fúrások csak átmeneti eredményt hoztak. Szentül hitt abban, hogy az lehet az igazi lelőhely, miközben a költségeket vállaló cégek egyre kedvetlenebbé váltak és a csőd szélére kerültek.
Reynolds hitét táplálta a kéngázzal telített levegő, amit összekapcsolt az olaj létezésével. Otthonról táviratban azt az utasítást kapta, hogy egyszer még utoljára próbálkozhat, de ha nem jár sikerrel, akkor térjen haza, és kezdje meg a területrendezést. Ezt a táviratot vonakodott átvenni, napokig húzta az időt, és ebben a pár napban a szerencse mellészegődött.
Reynolds optimizmusát növelte, hogy erről a területről évszázadokkal korábban a szomszédos Kuvaitban is beszéltek a helyiek mint olajlelőhelyről – nem véletlenül hívták a közbeszédben a kőolaj síkságának, legalábbis egy brit történész elmondása szerint. Az elhagyatott területre ment, előkészítették a fúrásokat, és május 26-án hajnali négykor a fúró 360 méterrel a sivatag szintje alatt elérte az olajat. A felfedezés meghökkentő volt, mert egy hatalmas, 23 méter magas olajsugár lövellt a földből a levegőbe.
Jó minőségű nyersolajat találtak, és itt nyitották meg a Közel-Kelet első olajkútját, ahonnan napi 300 hordónyi olaj került elő. Reynolds tevefutárt küldött Teheránba, hogy onnan táviratozzanak Londonba: siker koronázta az évek óta tartó fáradozásaikat. A hír hallatára a cég részvényeit pillanatok alatt elkapkodták a londoni tőzsdén.
Még az év júniusában a kettes számú kutat is munkába állították, szeptemberben pedig már a hármas kút is működni kezdett. Négy évvel később, 1912-ben már egy 250 kilométeres csővezeték kötötte össze az olajmezőt az ábádáni finomítóval, ami a maga nemében szintén az első volt a világon, és a mai napig az egyik legnagyobb.
Az 1979-es iráni forradalomig 314 kutat fúrtak a British Petrol hathatós közreműködésével Maszdzsed-Szoleimán olajmezőjén, és onnan összesen egymilliárd hordó olajat termeltek ki. A most háború sújtotta Irán alatt van a világ negyedik legnagyobb kőolajkészlete, és földgázban is gazdag a terület, a második helyre szokták helyezni Oroszország mögött.
