Az első lövésnél az oroszok visszakoztak, miközben a tankból géppuskával lőttek bennünket. Balról a bokrokból repültek a Molotov-koktélok

A Mecsek-kapuról az embernek – ha olvasta/látta A Gyűrűk Urát – Kürtvár erődje és a Helm-szurdok ugorhat be, főleg ha a tetején áll. A Kőszeghy Gyula által tervezett építmény 1936 óta uralja a pécsi Hunyadi János út szerpentinkanyarját. Alapvetően turisztikai célokat szolgál, a városból a Mecsek erdeibe tartó kirándulóknak ez jelenthette a város végét, a természet kezdetét, a Misina lábát. Első pillantásra mégis joggal láthatjuk kisebb erődítésnek: morózus falak, bástyák, gyilokjáró, jó stratégiai elhelyezkedés.

1956 pécsi felkelői is ezt látták a Mecsek-kapuban, be is fészkelték magukat, és innen tartották távol a szovjet tankokat. Ez annak ellenére sikerült nekik, hogy egy harckocsi tűzereje, ha bevetik, súlyos károkat okozhatott volna a nem ostromra tervezett építményben.

A rádiónak hála az 1956-os budapesti események híre hamar eljutott a vidéki városokba, így Pécsre is. A baranyai megyeszékhelyen már október 24-én is voltak megmozdulások, a következő napokban az egyre duzzadó tömeg elfoglalta a fontos középületeket, létrehozták a Forradalmi Bizottmányt és a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsát. Bár volt tüntetés, amit szétvert a karhatalom, október 28-án győzött a pécsi forradalom. „A doktorok forradalmának is nevezték a pécsi eseményeket, mivel a munkástanácsoknak sok értelmiségi tagjuk volt. Jellegzetességük a helyi történéseknek, hogy a belvárosban nem voltak véres harcok” – mondta még 2021-ben a Bama.hu-nak Rozs András történész, főlevéltáros.

Ahogy az ország más részeire, Pécsre is november 4-én érkeztek meg a szovjet tankok, hogy leverjék az ellenforradalomnak titulált felkelést. Fegyveres ellenállás magában a városban nem fogadta őket, de a hegyekben igen.

„FIGYELEM, FIGYELEM! Felkérjük a város lakosságát, hogy a MECSEKBEN FOLYÓ HARCOK SORÁN AZ ELLENFORRADALMÁROKNAK SEMMINEMŰ TÁMOGATÁST NE NYÚJTSON. Kérjük, hogy a lakóházakban, középületekben ezeknek menedéket ne adjon”

– közölte a szovjet városparancsnokság november 4-én.

A forradalom leverésébe bele nem törődő pár száz ember Horváth Géza, a „Gazda” vezetésével felvonult a Mecsekbe, és az erdős hegyekből zaklatta a megszálló szovjet csapatokat. Gyorsan morzsolódtak le, miközben rajtaütéseket hajtottak végre a szovjetek és karhatalmisták ellen. Egyik ismert, ám meghiúsult akciójukban rajtaütöttek a pécsváradi rendőrőrsön, hogy fegyvert szerezzenek, de végül Málics Ottót fejbe lőtték, a felkelőknek menekülniük kellett. Meg is kapták a népnyelvtől a Láthatatlanok nevet. Végül november 16-án belátták, hogy nem fognak jönni a remélt felmentő ENSZ-csapatok, így elindultak a jugoszláv határ felé.

Joe bácsi a forradalomban

Farkas Józseffel Kisharsányban, a tulajdonában álló és magáról elnevezett Joe Bácsi Rezidenciája vendégház-együttesben találkoztunk. Épp késő délutáni pihenéséből keltettük, de hamar formába lendült, és a főépületben egy süppedős kanapéra leülve rögtön mesélni kezdett. Farkas ott volt a Mecsekben azokban az 1956-os napokban, és az utolsó felkelőkkel kitartott a végéig.

A történelem már gyerekkorában átgázolt a családján. Apját a második világháború végén vitték el a szovjetek Szibériába. Anyja eközben összejött egy másik férfival, és az első házasságból származó két gyerek után még kettőt vállalt. Amikor Farkas apja hazajött, a nagyapjáékkal együtt Átára költöztek, ahová magukkal vitték a Szibériából hazatért férfit, aki pár éven belül meghalt.

Farkas József életére hatással volt a nehéz családi háttér, nem találta a helyét. Egy ideig lopott kukoricát adott el. „Ötéves korom óta én mindenhol voltam, csak a családomnál, anyámnál nem” – emlékezett vissza. Szerinte az anyja új élettársa nem akarta őt, később maga az anyja is lemondott róla, így Átán, a nagyszülőknél nevelkedett. Idővel Kecskemétre került mezőgazdasági tanulónak, de onnan ötödmagával megszökött. Elkapták, elvitték előbb Pestre, majd visszavitték Pécsre. Dolgozott az állami gazdaságban, traktorozott Villányban, majd megint visszament Pécsre, és munkára jelentkezett az uránbányába. Itt érte 1956.

„A rádió ment, hallottuk, hogy Budapesten kitört a forradalom, az oroszok bejöttek. Akkor a bányában dolgoztam, munkásszállón laktam” – mondta Farkas József. Bejött a szállásra két ember, mondván, jönnek az oroszok Pécsről. Aki akar, elmehet a határőrlaktanyába vagy a munkásőrséghez, hogy védje a várost – mondták nekik. Ő az előbbit választotta.

A mostani pécsi Uránváros 1956-ig kis repülőtér volt, „oda kijártunk pár napot gyakorlatozni, én golyószóróval”. Volt egy hadnagy, aki azt mondta nekik, vagy elviszik őket az osztrák határra az ENSZ-csapatok mellé, vagy a Mecsekben lévő harcosokhoz csatlakozhatnak. Farkas a Mecseket választotta, és mint később kiderült, jól döntött:

„Mikor visszajöttem 1990-ben, találkoztam azzal, aki alezredes volt a laktanyában, Takács Attilával, és kérdeztem őt: »Attila, mi történt azokkal, akik elmentek az osztrák határra?« Azt mondta: »Mi is most tudtuk meg az öregektől, Pesten várták őket, és mind agyonlőtték.«”

Farkas a Mecsek-kapuhoz került, ahol felszerelkeztek Molotov-koktélokkal, gránátokkal, így várták a csakhamar érkező szovjet tankokat. „Mi csak dobtuk, mindig a tank mögé, hogy beszívja a légnyílás” – idézte fel a taktikát. Emlékei szerint jöttek fel tankok a szerpentinek felé, az egyik egyszer ledobta a láncát, és egy másik tank húzta vissza. Nem sokkal később feljött egy tank egyedül, ami furcsa volt nekik. Lassan araszolt előre, majd visszafordult, „mi meg mentünk utána, követtük”. A pálos templomig lementek, bevették magukat a házak közé, be a kertekbe, „ugráltunk át a kerítéseken, és követtük a tankot”. A harckocsi egyszer csak megállt egy üres házhely előtt, kinézett belőle valaki, erre ők sorra dobták a gránátokat és lőttek a géppisztollyal, majd futás. „Furcsa volt, mert a tank nem lőtt vissza, semmi sem történt” – emlékezett vissza Farkas.

Amikor 1990-ben visszajött, Rozs András levéltáros mondta neki, hogy az orosz városparancsnokot, Kornyusin őrnagyot likvidálták. Kiderült, hogy Kornyusin azért volt ott, mert „nem akarta elhinni, hogy a tankok nem tudnak felmenni a Mecsekbe, meg akarta mutatni, hogy igenis föl lehet menni”. A városparancsnok meghalt a rajtaütésben. Lehet, hogy a gránát be is esett a tankba, ezért nem észleltek mozgást Farkasék akkor. „Amikor megtudtam, rosszul esett kicsit” – mondta a halálesetről.

Utóvéd a Mecsekben

„Kint vagyunk őrségben, kicsit feljebb a Mecsek-kapunál, mire jön két gyerek, azt mondják, a többiek már elmentek, a ruszkik jönnek fel Komló felől” – emlékezett vissza Joe bácsi a pillanatra, amikor a Vörös Hadsereg igazán nekiroppant az ellenállásnak. Társaival feljutottak a komlói útig, ahol már sorban jöttek a tankok, amik „lőttek, mint a hülyék, az erdőt, mindent”. Elbújtak, majd előjőve ingázni kezdtek a város széle és az erdő között. A központnak kijelölt Mecsek-üdülőnél többen összegyűltek, és elindultak a gyülekezésre kijelölt erdei falucskába, Vágotpusztára.

A ma Mánfához tartozó, 403 méter magasan fekvő faluban – ami már inkább tanyaközpont – egy kopjafa és egy házra szerelt emléktábla őrzi a Láthatatlanok emlékét. A főutca sáros, burkolatlan, a házak egy része viszont takaros állapotban van, és nagyon zavaros, vallási-szektariánus-aktuálpolitikai témájú lapokkal van kiplakátolva. Ezekből is kiderül, hogy „üldözött valdens keresztények” menedékhelye a hivatalosan lakatlan falu. A valdenseket az 1100-as évekre lehet visszavezetni, a katolikus egyház sokáig üldözte a keresztény csoportot, de a mai napig fennmaradtak, és Vágotpusztán is birtokolnak ingatlanokat. (Ottjártunkkor nemhogy kereszténnyel, de egy fia emberrel sem találkoztunk.)

Farkas József arra biztosan emlékezett vezetőikről, a Gazdáról és Béla bácsiról, hogy profin irányították a pár száz fősre zsugorodott csoportot. Béla bácsi ludovikás tiszt volt, profi iránytűje és katonai térképe volt. Meg is úszták a szorult helyzeteket. A szovjetek megtalálták a vágotpusztai rejtekhelyüket, de nem vették teljesen körbe őket, ezért ki tudtak iszkolni a szűkülő ostromgyűrűből. „Jött ám az akna, mint az eső. Volt, aki kiabálta: »oda fuss, ahova már esett, kétszer nem üt egy helyre!«” – emlékezett vissza Farkas. Mégis inkább egy tisztásra menekültek, mert a fák közé becsapódó aknák szilánkokat szakítottak le a fákról, azok meg gyilkos srapnellé válhattak.

A sikeres menekülés után a Gazda megállította a csapatot, és így szólt: „Elindulunk a 200 kilométeres útnak, mindenki tudja, hogy hova. Aki akar, hazamehet a családjához, a géppisztolyokat hagyja itt.” Sokan hazaindultak, egy csapat viszont nekilódult a jugoszláv határnak, el az országból, Farkas József is velük tartott. Kevés lőszerük volt, igyekeztek keveset lőni, ha tűzharcba kerültek. „Mentünk, inni nem volt, enni nem volt, esett az eső, lovaskocsi-nyomból ittunk vizet” – mesélte az élelmiszer-ellátásukról. Arra emlékszik, hogy átmentek Somogyviszlón, ott meg is aludtak egy házban, a következő településen pedig egy társával egy istállóban hunytak egyet, őrségben. Ezért a parancsnokaik megorroltak rájuk, egyikük „kicsavarta a géppisztolyt a kezemből meg a társam kezéből, a pisztolyt a fejemhez tették”. A Gazda kimentette a felelőtlen, fiatal, fáradt kölyköket, de megkapták: „A ruszkik jönnek utánunk, mindenkit agyonlőhettek volna” – mondták nekik.

Jugóból Zélandba

Végül Gyékényes térségében lépték át a határt, tapasztalt helyi srácok vezették őket az első jugoszláv őrtoronyig. Itt jelezték megadásukat, a határőrök pedig azt, hogy Belgrádba kell telefonálniuk utasításokért. Vészterv is volt: „A Gazda azt mondta, ha ők lőnek, mi is lövünk, aztán megyünk vissza, és irány Ausztria.” Végül tűzpárbaj nem volt, de a fegyvereket oda kellett adniuk, majd egy faluba, Koprivnica (Kapronca) városába, aztán a gerovói lágerba kerültek. „Ez egy koncentrációs tábor volt, egy nagy szoba zuhannyal, kellett zuhanyozni, befújtak minket ezzel a DDT-porral, kaptunk ágyneműt” – idézte fel Farkas a ma Horvátországban található egykori tábort.

Pár hét múlva egy magyar állami delegáció megjelent azzal, hogy aki akar, hazamehet velük. Annyi korrektség volt bennük, hogy jelezték, aki harcolt – akár a Mecsekben –, annak ezt nem ajánlják. Nem is volt mindenki lelkes:

„Egy ember fölállt, azt mondta: »hat hónapig szöktem Szibériából, elértem a magyar határt, otthon voltam, bementem a határőrséghez, ott csak két fogamat verték ki, mert hazaszöktem, továbbmentem, akkor a többi fogamat is. Maguk akarják, hogy hazamenjek?«”

A szegényes táborkoszt egyre jobb lett, főleg miután külföldi delegációk is meglátogatták őket. A kiskorúakat és a fiatalokat aztán elvitték egy kisebbeknek fenntartott lágerba Bela Crkvába, magyar nevén Fehértemplomba. Farkas ekkor 16-17 éves volt emlékei szerint. Itt már jó dolga volt, a borbély alá dolgozott, majd a távozása után ő nyírta a többieket, a táborvezetőt is. „Kijártunk sportolni, bokszoltunk, birkóztunk”, egyszer brahiból éhségsztrájkba is fogtak.

Ekkor jött egy új-zélandi delegáció, Farkas pedig úgy döntött, megy. „Azt se tudtam, hol van, sose hallottam Új-Zélandról. A táborvezető azt mondta, ha el tudsz oda jutni, nagyon nagy szerencséd van” – emlékezett vissza. Nagy utazás következett: előbb Olaszországba került, Nápoly mellé, Aversába, majd pár hét után hajóra szálltak, és Athén, Port Szaíd, Áden, Perth érintésével Sydney-be hajóztak. Két hetet voltak ott egy táborban, majd az új-zélandi fővárosba, Wellingtonba repültek. Végül hajóval és vonattal mentek át a Déli-sziget egyik legnagyobb városába, Dunedinbe. Farkas József, még mindig sihederként, megérkezett, és elkezdődhetett a Joe bácsivá alakulás.

Élet a déli féltekén

Sűrűn váltogatott munkahelyek, iddogálás, csajozás jellemezték első új-zélandi éveit. Dolgozott nyomdában és öntödében is. „Mielőtt mentünk dolgozni, a kocsmában találkoztunk, munka után a kocsmában találkoztunk, csak züllöttünk.” Egy magyar lánnyal is összejött még a hajóúton, de elhanyagolta, majd szakítottak. „Jó lány volt, sajnálom nagyon” – kesergett. 1980-ig élt Dunedinben. Később egy Európába induló hajón megpróbált egy társával elbújni, de lefülelték őket Ausztráliában, onnan visszatoloncolták Új-Zélandra. A szigetországba egyébként az ENSZ adatai szerint 1090 magyar került a forradalom után.

Ezután Aucklandben élt egy darabig, egy ottani magyar szárnyai alá vette. „Később már őt is otthagytam, Aucklandet is, elmentem dolgozni egy erdőbe. Pedig Auckland jó volt, volt egy jó csajom, a csokoládégyárban dolgozott, délben mentem, ő meg hozta ki a csokoládékat. Azt is otthagytam, volt sírás-rívás” – mesélte. Honvágya volt ugyan, de tudta, hogy nem tud hazajönni, nem is igazán volt kihez. 1984-ben költözött át Ausztráliába, ahol megvett egy éttermet, azóta abból él. Megházasodott, négy gyereke született, miközben 1989-ben hírét vette, hogy Magyarországon rendszerváltás zajlik.

1990 januárjában jött haza. „Rosszabb, mint amikor valaki meghal. Nagyon-nagyon nehéz találkozni a családdal” – idézte fel az érzéseit. Ekkorra már nemhogy nem járt haza, de nem is levelezett senkivel, az őt anno elengedő anyjával és nővérével sem. Ferihegyen egyik féltestvére várta, akit gyerekkora óta nem látott, „de az ember megismeri egymást”. Ezután minden évben ellátogatott Magyarországra, és egyre huzamosabb ideig maradt. A legutóbbi utazáskor rögök jelentkeztek a tüdejében, ezért már nem mer repülni. Letelepedett hát Kisharsányban, abban a házban, amit egy idős helyi nőtől vett meg 1990-ben 1,5 millió forintért. „Itt nagy betonkád volt, a pincében hordók, ott lépcső volt föntről le, itt csak egy ajtó” – mutatott körbe a vendégfogadásra alkalmas nagy térben. Idővel több telket is hozzávásárolt a meglévőhöz, több üdülőházat felhúzva rá, ez lett Joe Bácsi Rezidenciája.

Lux Antal a Tettyén

Soroksári sváb családból származik a festőként jelentős nemzetközi karriert befutott Lux Antal, aki mecseki Láthatatlanként élte át a forradalmat. Az ÁVH-val már korábban meggyűlt a baja, amikor Nyugatra akartak szökni, elkapták és két hónapig fogságban tartották. „Bokszoló voltam, amikor elkezdtem az egész dolgot. Táncolni akartam menni egy-két barátommal, és a tánchelyiség, ahol minden szombaton voltunk, zárva volt” – indította a történetét, ami végül a Mecsek lábához vetette őt.

Megkérdeztek egy embert, hogy miért van zárva a hely, hisz ők táncolni akarnak. Oda-vissza szólogatás lett a vége, a férfi lelökte őt a lépcsőről, erre „felálltam, nem akarok dicsekedni, jobb kézzel leterítettem”. Feljelentették, és behívták szénbányász-munkaszolgálatosnak, így került Pécsre, „ahol borzasztó körülmények között kellett dolgozni ezer méter mélyen”.

Luxnak október 24-én kezdődött a forradalom. „Az első emlékem az, hogy katona voltam akkor, mint munkaszolgálatos a bányában dolgoztam. Följöttünk a bányából éjjel, a váltás őrjöngve tudtunkra adta, hogy Budapesten kitört a forradalom” – elevenítette fel a történteket a Berlinből adott online interjúban a Telexnek. Lux szerint nagy örömujjongás fogadta a hírt, de aztán

„jött hirtelen egy teherautó tele ávósokkal, leugráltak, mondták, hogy aki a vörös csillagot letépte magáról, álljon félre. Mindenki félreállt.”

Az ávósok felugrottak a teherautóra, és elmentek. A bányász-katonák ekkor az István-aknától gyalog elindultak a Pécs közepén lévő kaszárnyába. A városban azt tapasztalták, hogy a posta már el volt foglalva. „Az ávósok eltűntek” – mondta Lux Antal. Ők közben a kaszárnyába értek, egy ezredes elrendelte, hogy ássanak árkot a létesítmény körül, de ezt abbahagyták, mert egyikük úgy vélte, a szovjetek simán kilövik őket a hevenyészett lövészárkokban.

„Összefogtunk, és hátul a kerítésen átugrottunk géppisztollyal, karabélyokkal, gránátokkal”, majd egy tizedes javaslatára elindultak a Mecsekbe, a Tettye felé, egy szakasszal. „Engem állítottak először őrségbe, hogy vigyázzak, mert jönnek a tankok. Egyszer csak jött egy fiatal srác, hogy itt három-négy házzal arrébb volt egy ávós, aki befurakodott, fölment a padlásra, és ott bujkál, kapjuk el” – emlékezett vissza. Végül odamentek, felszólításra senki sem jött elő, „leadtam egy sorozatot, nem volt ott senki az égvilágon”.

Ők is láttak szovjet tankot. „Fölmentem én is a kőbánya fölé, ott vártuk a tankot. Jött, leállt, egy magas rangú tiszt kiszállt, körülnézett, mi leadtuk az első lövést, a tiszt eltűnt a tankban, majd eltűnt a tank.” Fölmentek később ők is a főhadiszállásnak kinevezett üdülőbe, ott aludtak. Egyszer egy azonosítatlan repülő jött, kimentek neki integetni, mert abban bíztak, hogy amerikai, de Lux szerint inkább szovjet felderítőgép lehetett.

Utána őket is a Mecsek-kapuhoz vezényelték, mivel ide vártak nagyobb szovjet támadást. Lux emlékei szerint egyszer jött is három tank és egy rohamkocsi tele katonákkal. „Az első lövésnél a szovjetek visszakoztak, miközben a tankból géppuskával lőttek bennünket. Balról a bokrokból repültek a Molotov-koktélok a tankokra”, egyet el is találtak, az lángra kapott. Egy tiszt kiszállt oltani, Lux szerint őt meglőtték, de a tankot elhúzták a szovjetek.

Utána bementek az erdőbe, ahol várták az újabb támadást. Lux megsebesült a kezén, kisebb szilánkok eltalálták. Közben érkezett a szovjet erősítés, „hallottuk a tankoknak a dübörgését, az borzasztó volt”. Később eljutott hozzájuk a hír, hogy a szovjetek elfoglalták a Széchenyi teret, majd újra jöttek fel a hegyre, belőni a Mecsek-kaput. Az ellenállók két embert vesztettek, ezen a ponton reménytelenné vált a harc, elkezdtek menekülni.

Út Budapestre, vész a Hanságon

„Azt mondták, Baja környékén felállítottak ágyúkat a szovjetek, és azzal lövik a Mecseket” – idézte fel Lux a terjedő pletykát, hozzátéve, társaival közben Pécset elkerülve menekültek folyamatosan keletnek. Présházakban aludtak, étlen-szomjan gyalogoltak, volt, aki kocsinyomból ivott vizet. Fegyvereik zömét elhagyták, Lux is csak egy pisztolyt vitt, amit később szintén eldobott. Egy tsz-ben a kalocsai női börtönből szabadult foglyokkal futottak össze, akik ellátták őket élelemmel. Innen egy traktoros elvitte Luxot és pár társát valameddig, majd egy helybéli átcsónakázta őket a Duna bács-kiskuni partjaira.

Lassacskán eljutottak Budapestig, Lux pedig megpróbált elmenni a Kilián-laktanyába, mert ott voltak az iratai. „Szét volt lőve, nem volt már laktanya” – emlékezett vissza. Nem volt Budapesten maradása, elindult nyugatnak, Győr felé. „Jött szembe egy csoport, mondták, hogy ne menjünk arra, mert mindenhol a szovjetek védik a határt.” Végül a sík Hanság lett a cél, itt akartak átkelni. A nádas be volt fagyva, „recsegett-ropogott, ahogy mentünk”, ezért rettegtek minden lépésnél.

Ekkor még Luxszal volt két cimborája, de a nádasban elvesztette őket. Csatlakozott egy másik csoporthoz, ami az államhatárt jelentő Hanság-főcsatornán akart átkelni. Egy maguk által készített tutajon akartak átevickélni a csatornán. Idővel a tutaj szétmállott. „Én másodmagammal utolsóként, hason fekve, félig a vízben lapátolva értem a túlpartra. Átértünk, felkúszva a töltésre egy géppuskasorozat hangzott el, ugyanabban a pillanatban a fülem mellett lövedékeket hallottam elsuhanni és mögöttünk a nádasban becsapódni. Százméternyi mocsaras terepet átszelve, csuromvizesen pillantottuk meg egy romos torony tetején a piros-fehér-piros zászlót.” A határőrök már várták őket étellel, sőt csokival.

„Egy kocsmában láttam először zenegépet, egész éjjel rock and rollt hallgattunk” – mesélte Lux Antal, aki 11 évig nem mehetett haza. 1967-ben jött először vissza, miután írásban amnesztiát kapott. A történtek persze belevésődtek:

„A feleségemmel megbeszélem mindennap, hogy mit álmodtam. Minden éjjel álmodom, hogy üldöznek a szovjetek.”

A Magyarországon is képzőművészetet tanult Lux a stuttgarti Akademie der Bildenden Künste festő és grafika szakát amerikai ösztöndíjjal végezte el, 1960-tól sorra jöttek a kiállításai. Idővel a videót is alkalmazni kezdte műveiben, amik jelentős részét 1956 inspirálta. 1970 óta él Berlinben. 1982-ben részt vett a külföldön élő magyar származású művészek tárlatán a Műcsarnokban, művei a Magyar Nemzeti Galériában is megtalálhatók.

Élővé tett ’56

Kérdés, hogy hogyan lehet átélhetővé tenni a fiatalabb generációknak 1956-ot, aminek egyre kevesebb szemtanúja él. Lux Antal azt mondta, volt egyszer egy előadása gimnazistáknak, amire az egész iskola összejött, és kifejezetten érdeklődtek, „mindenki odajött, gratulált nekem”. A fiatalok fel tudtak tenni súlyos, fájó kérdéseket is. Egyikük megkérdezte tőle, hogy ölt-e embert, „erre csak azt mondtam, erről nem szeretnék beszélni”.

Farkas József ugyanerre így felelt: „Ünnepeljük, mi mást tudnánk csinálni? Külföldön az első és a második világháborút komolyan megünneplik. Az öregek már meghaltak, de minden évben van egy nap Ausztráliában, az ANZAC Day, ott a fiatalok kiteszik a nagyapjuk, dédnagyapjuk képeit, ünneplik őket.” Magyarországon még a Don-kanyar veteránjait sem ünnepelték sose, pedig kellene Joe bácsi szerint, hisz „ők is magyarok voltak és harcoltak”.

A pécsi–mecseki ötvenhatosoknak állít emléket a Lux Antal, Farkas József és a már meghalt Tésenyi Ferenc főszereplésével készült, Cs. Nagy Sándor rendezte dokumentumfilm, a Láthatatlanok is. Erről a mecseki szabadcsapatokról cikksorozatot jegyző, a film elkészítésébe is beszálló Válasz Online is beszámolt tavaly októberben. Jellemző a magyar film helyzetére, hogy a Filmalaptól nem kaptak pénzt a készítők, a Nemzeti Emlékezet Bizottságától igen, viszont e mellé közösségi finanszírozásra is szükségük volt. A Láthatatlanok a Lakiteleki Filmfesztiválon fődíjat nyert, az Országos Függetlenfilm Fesztiválon elhozta a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat, a készítőket pedig Pécsen Szabadság-díjjal jutalmazták.