Ha a Nápolytól egyórányira található Beneventóban töltünk pár éjszakát, érdemes egy seprűt hagyni a szobánk ajtaja előtt. Ez a módszer segít távol tartani az egykor Itália-szerte rettegett janarákat, vagyis Benevento boszorkányait. A ravasz szerzeteket az alaposságuk és a matematika iránti szenvedélyük akadályozza meg ilyenkor, hogy a szobánkba osonjanak és ránk ijesszenek: a néphit szerint ehelyett a cirokseprű szálainak számolásával töltik az időt. Ha viszont arra ébredünk, hogy a hátasunk sörényét befonta valaki az éj leple alatt, biztosak lehetünk benne, hogy egy mindenre elszánt janara lovagolta meg.
Boszorkányok gyülekezőhelye
Az alig 60 ezres dél-olasz kisváros hosszú ideje okkult helyszínként él az emberek emlékezetében. Úgy tartották a régiek, hogy még a messzi Észak-Itáliából is sok-sok bűbájos érkezett ide, hogy körbetáncoljanak egy hatalmas diófát, és elmélyedjenek a boszorkányság praktikáiban.
Az első utalás arra, hogy Benevento a boszorkányok gyülekezőhelye lehet, 1428-ból származik. Matteuccia di Francesco perének jegyzőkönyvéből való, akit halálra ítéltek és máglyán égettek el, mert azt feltételezték róla, hogy boszorkány lehet. A peranyag tőle idézi a következő varázsigét: „Unguento, unguento / mandame a la noce de Benivento, / supra aqua et supra ad vento / et supra ad omne maltempo”. (Azaz: „Kenőcs, kenőcs / küldj el a beneventói diófa alá / a víz és a szél fölött / és a rossz időjárás dacára is.”) A tárgyalás során a 40 éves nő elismerte, hogy alkalomadtán kenőcsöt ken a bőrére, majd az idézett sorokat mormolja maga elé, és csodák csodájára ott terem a Sabato folyó közelében található beneventói diófa alatt.
A történészek becslései szerint Itáliában 22-33 ezer boszorkányper zajlott az évszázadok alatt, ezek közül viszonylag kevés végződött halálbüntetéssel. Paola Caruso úgy tudja, Matteuccia di Francesco vallomása után a 15. és a 16. században szinte mindegyik itáliai boszorkányperben előkerült Benevento mint hírhedt boszorkánytanya. Nem ritkán eleve a város említésével igyekeztek csőbe húzni a vádlottakat a gyakorlott inkvizítorok.
Pogányok, eretnekek, méregkeverők
„A kora újkorban Nyugat- és Közép-Európában újra és újra fellobbanó »boszorkánypánik és babonatéboly« következtében a legtöbb egyéni baj vagy közösségi szerencsétlenség okát a helyi társadalom egy-egy – többnyire nőnemű – tagjában vélték felfedezni, a bűnbakot kirekesztéssel vagy olyan törvényszéki eljárással sújtva, amely akár nyilvános kivégzéssel is végződhetett” – írja a Bestiarium Hungaricum című kötetben Magyar Zoltán.
Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága című munkájában kifejti, hogy a kereszténység felvétele utáni századokban boszorkányoknak nevezték a pogány vallás eljárásait űzőket, az eretnek eszméket vallókat, illetve a méregkeverőket is. A vádak túlnyomó többsége persze koholt volt, és a kis közösség tagjainak egymás közti ellentéteit tükrözte.
A feljelentésekhez anyagi érdek ritkán fűződött, inkább a tudatlanság, a félelem és a rosszindulat volt a perek kiindulópontja.
A boszorkánypereket idehaza Mária Terézia tiltotta be, vagyis, akárcsak Itáliában, nálunk is egészen a 18. század végéig tartottak ilyeneket. Persze az őket felelősségre vonó tárgyalások megszűntével a boszorkányok nem tűntek el. Mint Dömötör Tekla könyvéből kiderül, a második világháborúig volt legalább egy boszorkánya minden magyar falunak. A 20. század első évtizedeiben nem hitték már ugyan, hogy az ördöggel cimborálnak vagy akár hálnak ezek az asszonyok, arról viszont sokan meg voltak győződve, hogy állatot és embert is képesek megrontani, esetenként pedig macskává, békává, kutyává, netán lóvá változnak, ha azt diktálják az érdekeik.
Kecskebőr a körültáncolt diófa ágán
Az egymásnak nyugtalanul elsuttogott félelmek mellett egy nagyon is szem előtt lévő márka is hozzájárult, hogy Beneventót a boszorkánysággal kapcsolják össze az emberek: a Liquore Strega, amelyet elsőként a város központjában 1860-ban italmérést nyitó Giuseppe Alberti főzetett. Az ital körülbelül hetven gyógynövény és fűszer felhasználásával készül ma is, közöttük megtalálható a fahéj, a boróka, a menta, a jellegzetes sárga színét pedig a sáfránynak köszönheti. Talán mondani sem kell talán, hogy a strega olaszul boszorkányt jelent.
Egy seprűn repülő, csúcsos süveget viselő strega látható a jelenleg az olasz harmadosztályban szereplő beneventói focicsapat címerében is:
Oké, de hogy jön ide a diófa?
Orosz Péter Könyv a dióról című kötetében azt olvashatjuk, hogy a dió mindig is szent fának számított. Az ókori görög kultúrkörben Zeusz, valamint Artemisz fája volt. A Kariatida-monda egyik változatában a Dionüszosz által diófává változtatott Karüa körül járták el a lakóniai lányok az Artemisz-ünnepségek körtáncát.
És innen már csak egy (tánc)lépés a Sabato folyó partján, Benevento városfalain túl nőtt hatalmas diófa, amelynek az ágaira kígyóbőrt akasztottak, és a megfelelő rítusok szerint körültáncolták. Egy 17. században élt orvos, bizonyos Pietro Piperno egész könyvet szentelt a szent diófának. E szerint a 7. századig vezetnek a legenda gyökerei. Benevento akkoriban a longobárd birodalom fővárosa volt, és bár formálisan katolikus hitre tértek már az ott lakók, a Sabato folyó közelében különleges szertartást alakítottak ki. Egy kecske bőrét akasztották fel a fa ágaira, a harcosok pedig körbelovagolták a fa törzsét, hogy a Wotan nevű istenüknek kedveskedjenek.
Csoda-e, ha az őrült szertartást csak messziről megleső, jámbor beneventóiak szemében boszorkánnyá változtak a hosszú hajú germán harcosok, a megnyúzott kecskét pedig magával a sátánnal azonosították akkoriban?
Dél-Olaszország egyes részein még ma is úgy tartják, hogy diófa árnyékában aludni nem szabad, mert az ember utána szörnyű fejfájással vagy lázzal ébred. Egy másik népszerű hiedelem szerint pedig ha a diófa gyökerei behatolnak a pajta alá, hamarosan az összes szarvasmarha megbetegszik.
Ha nem is a tehenekre, de a gombákra és a baktériumokra kimondottan veszélyesek a diófa levelei. Ez a magyarázata, hogy gyakran magányosan állnak a diófák, ahogy egykor Benevento határában is. És ez a magyarázata annak is, hogy a cserzőanyagoknak, flavonoidoknak és juglonoknak köszönhetően a diófa levele teaként fogyasztva emésztési problémák kezelésére is alkalmas. Ezt tudták alighanem Benevento boszorkái is.
Elvarázsolt tincsek és szabad ég alatt száradó ruhák
A boszorkányok egy idő után már nemigen tudták lóvá tenni a dörzsölt beneventóiakat, akik amuletteket, talizmánokat viseltek a nyakukban, imádságokat rebegtek maguk elé, hogy elhárítsák a rontásokat, és alkonyat előtt bevitték a házba a szabad téren száradó ruháikat, nehogy naplemente után gonosz szellemek költözzenek beléjük.
A megfelelő praktikát a mai beneventóiak egy része is ismeri. Az antropológusok több mint két évtizede kérdezik az ott lakókat a tartomány történelméről és szokásairól. A gyűjtésnek természetesen részei a boszorkányokkal kapcsolatos babonák és legendák is, és nagyjából tíz évvel ezelőtt elegendő anyag gyűlt össze ahhoz, hogy múzeumot nyissanak.
Benevento boszorkánymúzeuma, a Janua, amely ironikus módon az V. Pál pápáról elnevezett palotában kapott helyet, arról tanúskodik, hogy az említett babonák máig részei a lakosok mindennapjainak. Az intézmény bemutatja, hogy a bűbájos nők a kávéba csöppentett menstruációs vérrel csábították el hajdan a férfiakat, de az is kiderül, a beneventóiak közül sokan azért nem jártak fodrászhoz soha, mert tartottak tőle, hogy megőrzik és varázslat céljára használják fel a levágott tincseiket.
