Manapság a legtöbb cég, állami szerv és weboldal adatokat gyűjt rólunk, hogy pénzt csináljon belőle, vagy hatékonyabbá tegye a szolgáltatását – néha az is előfordul, hogy a kettő egyszerre sikerül. Sokan tartanak ettől a digitális megfigyeléstől, és részben jogosan, hiszen amióta létezik adatgyűjtés, azóta van, aki rosszra használja az összeszedett információt.
Az Egyesült Államokban például az 1890-es népszámláláskor vetették be először Herman Hollerith lyukkártya-feldolgozó gépét, ami nagyban felgyorsította az adatok feldolgozását, ám erre a rendszerre épült az a későbbi is, amivel a második világháború közben beazonosították az Amerikában élő japánokat, hogy koncentrációs táborokba zárják őket.
Hollerith lyukkártyás rendszeréből nőtt ki az IBM, aminek a német leányvállalata az 1930-as évek elején elnyert egy pályázatot, így a cég több száz lyukkártyás adatfeldolgozó gépet küldött Németországba, amivel segítettek a náciknak a zsidók, romák és más kisebbségek felkutatásában.
Hasonló terveik voltak Franciaországban is, de ott nem mindenki volt olyan készséges, mint az amerikai óriásvállalat. Ott volt például René Carmille, aki mind a köztársaságban, mind a második világháborúban a Németország által megszállt ország déli részén létrejött, papíron független, de kollaboráns Vichy-kormány alatt az állami adatfeldolgozással foglalkozott: a nemzeti nyilvántartások bevezetésének úttörője volt, és kulcsfontosságú közszolgának számított az adatgyűjtés terén. 1886-ban született, és az első világháborúban tüzérségi parancsnokként, majd hírszerzőként szolgált. Ebben a pozíciójában ő felügyelte Hollerith rendszerének bevezetését, amivel a hadsereg logisztikáját akarták áramvonalasítani. A háború után az állami szférában helyezkedett el, és bevezette a társadalombiztosítási azonosítót, amit a mai napig használnak Franciaországban.
Az általa létrehozott nemzeti demográfiai és statisztikai hivatal például dolgozott egy népszámláláson, amiben feljegyezték az állampolgárok születési helyét és idejét, szüleinek és gyerekeinek nevét, házasságkötéseket és válásokat, lakcímeket, halálozásokat, mindent – kivéve a vallást. Emellett a Vichy-kormány alatt a francia ellenállás tagjaként egy titkos projekten is dolgozott, a demobilizált katonák listáján, hátha egyszer szükség lehet egy független francia hadseregre. Előkészített egy adag lyukkártyát, amik segítségével néhány órán belül ki lehetett volna nyomtatni és küldeni a behívót a 220 ezer beazonosított katonának.
Ez óriási feladat volt, de a németeket nem igazán érdekelték az eredmények. Sokkal jobban örültek volna, ha Carmille irodája feldolgozta volna két másik adatgyűjtés eredményeit: egy 1941-esét, amiben a zsidó munkavállalókat listázták, valamint egy hasonló témájú rendőrségi gyűjtést. Carmille minden bürokráciai eszközt bevetett, hogy megnehezítse a kollaboráns kormány dolgát a zsidók listázásában: a nagy népszámlálási projektje a lyukkártyarendszer erőforrásainak egy jelentős részét elvonta, amit így a hatóságok nem tudtak a zsidók felkutatására használni. A rendőrség és a Gestapo kénytelen volt a régi és jelentősen lassabb papíralapú rendszerre hagyatkozni.
Ez azonban csak addig működött, amíg a németek 1942-ben el nem foglalták Franciaország déli részét is. A statisztikai hivatalt arra utasították, hogy azonosítsák be a francia zsidókat, és Carmille ezt már nem tudta olyan könnyen visszautasítani, mint a Vichy-kormány alatt. Emiatt ismét bürokratikus módszerekkel akadályozta az adatgyűjtést: írás helyett szóban adott utasításokat, hogy lassabb és átláthatatlanabb legyen a reakció, felszólította a dolgozókat, hogy kezeljék hibásan a lyukkártyákat, és még az IBM gépeit is meghekkelte, hogy ne lyukasszák ki a vallást és rasszt jelölő 11. oszlopot. Olyan sikeresen akadályozta a projektet, hogy az még 1944 februárjában sem zárult le. Ekkor azonban lebukott, és a németek letartóztatták. Két napig kínozták Lyonban, majd Dachauba küldték. Közel egy évvel később, 1945. január 25-én halt meg tífuszban, alig pár hónappal a koncentrációs tábor felszabadítása előtt.
Bár nem tudni pontosan, hány ember életét mentette meg a szabotázsával, a helyzetet össze lehet mérni más országokéval: a nácik a hollandiai zsidók közel 75 százalékát megölték, míg ugyanez az arány Franciaországban 25 százalék volt. Ennek persze sok oka lehet, de az biztos, hogy nem segítette a megszállók munkáját, hogy a korszerű rendszer helyett papírra írt adatokból kellett dolgozniuk.
