Az, hogy mikor és ki nevezte el a 1800-as évek utolsó negyedében a korszak legnépszerűbb színésznőjét, Blaha Lujzát a Nemzet Csalogányának, pontosan már nem rekonstruálható. Ezt a becenevet nemcsak a sajtó használta, hanem a kortársai is – szeretetüket, tiszteletüket, olykor hódolatukat fejezték így ki.
Blaha Lujza 1926. január 18-án halt meg, két nappal később ravatalozták fel Budapesten, és akkora tömeg ment el a búcsúztatására, hogy többen elájultak, és a körúton megállt a forgalom. A Nemzeti Színház akkori – Blaha Lujza téri –előcsarnokából vitték a koporsóját a kerepesi temetőbe.
A korabeli tudósítások szerint százezren kísérték utolsó útjára. Budapest akkoriban lett egymilliós nagyváros, tehát minden tizedik lakója kötelességének érezte, hogy lerója a kegyeletét a színésznagyság előtt. A temetésről jó minőségű filmfelvétel is készült, amin szembetűnő a gyászolók végeláthatatlan sora. Jókai Mór, Kossuth Lajos, Rákóczi Ferenc került elő a lapokban mint akik legutóbb akkora hatást és tömegmegmozdulást váltottak ki, mint a 76. évében, otthonában egy tüdőgyulladás után meghalt Blaha Lujza.
A színésznő 1850. szeptember 8-án született Rimaszombatban Reindl Ludovika néven. Apja, Sándor részt vett a szabadságharcban, utána vándorszínésznek állt, Várai néven állt a közönség elé. 1856-ban előadás közben halt meg.
Anyja, a színészettel rokonszenvező Ponti Lujza másodszor is férjhez ment, Kölesi Antal vette el. Emiatt előfordult, hogy a lányt Kölesi Lujza néven említették nevelőapja után. 16 éves sem volt, amikor először férjhez ment, a nála több mint húsz évvel idősebb cseh származású osztrák katonatiszt, Jan Blaha felesége lett. Karrierje beindításában fontos szerepet játszott a színházi és katonakarmester férje, aki észrevette zenei tehetségét, és szorgalmazta, hogy képezze magát. Négy évig éltek együtt, Blaha tüdővészben váratlanul meghalt, a neve viszont fennmaradt a felesége sikerei nyomán.
Blaha Lujza 1866-ban a debreceni színházhoz szerződött. Tehetségére Bécsben is felfigyeltek, ő azonban magyarul akart énekelni, előadni. 1870-től már a fővárosban lépett fel, 1875-ben a Népszínház tagja lett. Egy évvel korábban született meg első gyereke, Blaha Sándor, aki anyja temetése idején épp államtitkár volt. Azt, hogy ki volt a fiú apja, jótékony homály övezte, a lányának viszont a második férje, a tenki földbirtokos Soldos Sándor. Az a frigy is csak néhány évig tartott. Harmadik férjével, Splényi Ödönnel viszont 1881-től a férfi 1909-es haláláig együtt volt.
A színpadtól mindent megkapott, a filmvászontól ódzkodott, egy jelenet őrzi csak az alakját.
Az első világháború végén, 1918-ban még színpadra lépett, de már akkor is visszavonultan élt. Utolsó főszerepét Garamszeghy Sándor Matyólakodalom című darabjában kapta.
„A magyar kultúra ismét nagy művésszel lett szegényebb. Blaha Lujzát két nemzedék szerette és becsülte, mert Blaháné nemcsak művész volt, hanem ezenfelül is nagy célok misszionáriusa. Övé volt a művészet titka, amely széppé és nemessé teszi az emberi életet. Ezenfelül is jelentette a magyar nyelv és szellem reneszánszát a német Budapesten. Egy város nemcsak kőből és emberből áll, hanem lélekből is. Blaha Lujza volt az, aki a magyar lelket Budapest hideg kövei közé és hideg embereinek belsejébe lehelte” – így búcsúztatta Klebelsberg Kuno művelődési miniszter.
Sipőcz Jenő, a főváros polgármestere úgy méltatta, hogy egy korona és a nemzet lelke egyszerre gyönyörű nőalakban öltött testet. „Ez Blaháné volt, aki megjelenésében is tipikusan magyar, épen így lelkében is egyesítette ennek a népnek jó tulajdonságait.”
A koporsóban lévő párnába mindegyik vármegyéből hoztak egy maréknyi földet, ezt tették a feje alá, a szimbólum önmagáért beszél. A pályatársai koszorút készíttetek neki, a Népszínház negyven szál virággal búcsúztatta. Lovaskocsin vitték a temetőbe, Jókai Mór mellé és Ady Endrével szemközt helyezték el.
Kétszáz cigányprímás gyűlt össze, hogy utoljára elhúzzák a legszebb nótáit. A tömeg megkönnyezte, amikor belekezdtek a Kitették a halottat az udvarra című dalba, ahogy azt is, amikor a szintén mélabús Lehullott a rezgőnyárfa ezüstszínű levele csendült fel.
Halála után naplójából fejezeteket közöltek a lapok, a kézírását is láthatták a rajongói. A Pesti Napló napokon át közölte az emlékiratait. Nemcsak a sikereiről vallott, hanem arról a hibájáról is, amiért örökké szégyellte magát.
„Úgy esett a dolog, hogy a Magyar Színházban vendégszerepeltem. Kada Elek Helyre asszonyában, amikor az egyik felvonásvégi jelenetben a Miatyánkot kellett elimádkoznom. Ahogy lepillantok a nézőtérre, ott látom Hegedűs Gyulát néhány barátjával. Hogy, hogy nem, a kollégám látása úgy megzavart, hogy egyszerre csak elkezdtem akadozni, dadogni és a Miatyánkba biz isten belesültem. Jó szerencse, hogy a függönyt leeresztették,mert még ma is látom, hogy milyen jóízűen nevetett rajtam az a huncut Hegedűs.”
Még életében, 1920-ban elnevezték róla a forgalmas teret, ami jelenleg is a nevét viseli.
