„A nyomozás legkényesebb kérdéseire felelnek a legdadogóbban és legtitokzatosabban. A kormány is nagyon jól tudja, hogy nem közönséges bűncselekményről van szó, hanem sötét politikai terveknek a frankhamisítási botrányon való fölborulásáról”
– állapította meg a Népszava száz évvel ezelőtti, 1926. január 17-i számának vezércikke az akkor már nemzetközi botránnyá dagadó frankhamisítási ügyről. Az eset egy hónapig folyamatosan ott volt pártállástól függetlenül valamennyi magyar újság címlapján. A szomszédos országok sajtója, de még a brit is élénken foglalkozott a fejleményekkel.
Egész januárban napról napra derültek ki újabb és újabb részletek a tragikomikus ügyről, és kerültek elő az új szereplők. Meg is alakult egy 25 tagú parlamenti vizsgálóbizottság, aminek a teljes valóság feltárása lett volna a feladata, de ez eléggé mérsékelten sikerült csak. Ablonczy Balázs történész behatóan kutatta ennek a dokumentumait a kétezres évek elején, bár ezt erősen hátráltatta a francia titkosítás, és a Kúrián keletkezett tűz, amiben fontos okiratok vesztek oda 1926 őszén, és az egyik főszereplő hagyatéka szintén elégett.
A sztori úgy kezdődött, hogy még előző évben, december 19-én arról számolt be a Magyar Távirati Iroda, hogy Hágában letartóztattak egy magyar vezérkari ezredest, Jankovich Arisztidet, aki két hamis ezerfrankost szeretett volna beváltani egy bankban. Az ezredes igazából csak küldönc volt, félreértésből tért be a bankba, ahol rögtön le is bukott, így a nagyszabású akció még azelőtt elvérzett, hogy elkezdődött volna.
Jankovich eredeti feladata az volt, hogy a nála levő temérdek hamis bankjegyet továbbadja a román papírokkal is rendelkező Marsovszky Györgynek és Matkovich Györgynek, akik pontos útiterv alapján továbbvitték volna a pénzt Skandináviába, Olaszországba.
Jankovich a lehető legrosszabbul reagált, amikor a banki ügyintéző kiszúrt az ezerfrankos bankjegyen néhány furcsaságot, és segítséget kért. Fenyegetőzött, a diplomáciai mentességére hivatkozott, majd megpróbálta elrejteni a nála lévő többi bankjegyet, amivel csak még inkább magára irányította a figyelmet. A holland hatóságok ezért két társával együtt lecsukták, és egyben értesítették a franciákat.
Akkoriban nem csak a magyarok próbálták lemásolni az ezerfrankost, a briteknek és a németeknek is beletörött a bicskájuk, mert speciális, a tengerentúli gyarmatokról származó finom papírra nyomták és olyan különleges volt a vízjele, ami szinte lemásolhatatlanná tette. A magyar hamisítók mégis úgy látták, majd ők agyafúrtabbak és persze pontosabbak lesznek azoknál, akik addig próbálkoztak.
Ehhez képest több azonosítójegy egy milliméterrel nagyobb volt a valódinál, és a festék színe is azonnal gyanakvást kelthetett, vagyis a kimunkáltság a hosszas előkészületek ellenére sem valósult meg. Az Ujság így szemléltette a különbséget a tudósításában:
„Még a laikus előtt is hihetetlen, hogy a frank hamisítók ilyen durva hamisításokra merték adni a fejüket. Ismeretes, hogy a bankjegyek a legjobb minőségű papírból készülnek és a valódi ezerfrankos sima tapintata, vékony, ha összehajtják sem törik meg. Ezzel szemben a hamis ezerfrankos papírra majdnem csomagolópapiros durvasága és a hamis bankjegyek kiállítására sem fordítottak elegendő gondot a tettesek. Míg a valódi ezerfrankosokon a kék, fehér és fekete színek igen élénkek, a hamisítványokon a festék teljesen elmosódott. A bankjegyek fejei benyomódtak s nem azzal a tisztasággal néznek az olvasóra, mint a valódi bankjegyeken.
A »Millefrance« felirat teljesen elmosódott, míg a víznyomás sokkal élénkebb, mint a valódi bankjegyeken. Első látásra szembetűnő, hogy a víznyomást igen primitív módon állították elő.”
Az, hogy egészen pontosan mikor kezdődött ez a nagyszabású és országokon átívelő művelet, nem derült ki, de a főszereplőket később sorra azonosították, és a korabeli sajtó igyekezett tényfeltáró munkát végezni. Értelmi szerzőnek Windischgrätz Lajos herceget tartották, akinek burgonyaherceg volt a gúnyneve egy korábbi botrány miatt. A szabadságharcban érintett, a magyarok ellen harcoló tábornok unokája, korábbi miniszter a fényűző életvitele miatt sokszor anyagi problémákkal küszködött, de a nagyszabású akció célja nem ennek a megváltoztatása volt, hanem valami sokkal magasztosabb: bosszú Trianonért. Konkrétan az, hogy a tízezer darab ezres bankó beváltásával súlyos károkat okoznak a francia bankoknak, és azon keresztül a nemzetgazdaságnak. A bejövő pénzekből pedig a revíziót a zászlajukra tűző szervezetek, irredenta mozgalmak támogatását tervezték.
Az első próbálkozások a herceg zempléni birtokán kezdődtek, utána Budapest lett a helyszín, az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai székháza, ahová maga a Pénzügyminisztérium rendelt külföldről nyomdagépeket. Nemcsak térképészeket, hanem grafikusokat is alkalmaztak, nekik lett volna a munkájuk, hogy körültekintően és pontosan megrajzolják ugyanazokat az ábrákat, amik a valódi pénzen vannak. A gyártásért Gerő László őrnagy felelt, akit a korábbi miniszterelnök, Teleki Pál a cserkészmozgalomból ismert, és aki többször is járt külföldi tanulmányúton, hogy minél hitelesebb munkát tudjanak végezni.
Amikor kijöttek az első nyomatok, megmutatták a takarékpénztár vezetőjének, Baross Gábornak, és a bank másik vezetőjének, Horváth Lorándnak is, akiknek elég lesújtó véleményük volt a hamisítványok minőségéről. 25 ezer bankót silánynak neveztek, és mindössze 4400-ra mondták azt, hogy elfogadható minőségű. De még ezek a jobban sikerült hamisítványok is csak egy átlagember átverésére lettek volna megfelelők, egy banki alkalmazott jó eséllyel gyanút fogott volna (és fogott is, mint később a gyakorlatban kiderült).
A leggroteszkebb jelenet az lehetett, amikor az intézet munkatársainak taposniuk, és gyűrögetniük kellett a bankókat az alagsorban, hogy azt a látszatot keltsék, hogy ezek már régóta forgalomban vannak, és a sok használat nyomai meglátszanak rajtuk. Bármennyire hitvány volt is a hamisítványok minősége, az összeesküvők elhivatottsága lényegesen nagyobb volt annál, hogy lefújják az akciót – bár nem teljesen világos, miben bíztak ilyen kedvezőtlen előjelek után.
Talán abban, hogy próbából Budapesten beváltottak belőle egyet, és itt elsőre átmentek a rostán, de ahogy a nyomozás egyre kiterjedtebbé vált, a megkárosított Király utcai divatkereskedő rögtön jelentkezett. Ő egyébként nem ismerte fel a személyleírás és a fotók alapján, hogy a banda melyik tagja hagyta ott nála a hamis pénzt, amit ő jóhiszeműen elfogadott.
Az oknyomozásokban előkerült egy olyan szál is, hogy egy bizonyos Mészáros Gyula turkológus is érintett lehet, aki korábban már lebukott pénzhamisítás miatt, amikor az 1920-ban megalakult Csehszlovákia új pénzét, a koronát hamisította. A pénzen lévő sólymok (szlovákul szokol) miatt ezt nevezték el szokolbotránynak. Mészáros konkrét érintettsége a frankhamisítási ügyben végül nem igazolódott, de a tanúvallomásokból az leszűrhető, hogy az elején ellátta tanácsokkal Windischgrätzet, utána viszont a kapcsolatuk lazább lett. A herceg bizalmasa, a litván–német Arthur Schultze szerepe viszont megkerülhetetlen volt a technikai háttér biztosításában és a bankjegypapír beszerzésében.
A magyar kormánynak a nyomozás gyors lezárása volt az érdeke, egy ponton le is állították az egészet, ám január közepén újra kellett indítani. Akkor derült ki ugyanis Jankovich titkárának a felelőssége, akit bilincsben vittek el. Náluk sokkal nagyobb vad volt az országos rendőrfőkapitány, akit Teleki bizalmasának tartottak. Nádosy Imre azonnal lemondott, miután kiderült, hogy az ő jóváhagyásával kapott hivatalos külügyi okmányokat Jankovich, amivel Németországon keresztül belépett Hollandiába. Még azt az embert is őrizetbe vették, aki a dupla fenekű bőröndöt készítette, amiben a nagy mennyiségű frankot kivitték az országból.
A francia hatóságok nyomatékosították, hogy úgy járnak el, mintha politikai háttér nélküli bűncselekményről lenne szó, de persze nem lehetett megúszni, hogy a politika ne másszon bele a dologba. A nemzetgyűlés először 1926. január 20-án tárgyalta az ügyet. Később Teleki Pál és az akkori miniszterelnök, Bethlen István felelőssége is felmerült, értelemszerűen Horthy Miklós kormányzóé is. A kormánytöbbség azonban a parlamentben úgy szavazott, hogy egyiküket sem terheli felelősség, bár tudhattak a szereplők terveiről.
A bíróság április végén hozott ítéletet, Windischgrätz négy évet kapott, Nádosy három és felet, 1928-ban pedig mindketten kegyelmet kaptak, mert hazafias indíttatásból cselekedtek. Gerő Lászlót két évre ítélték el. Huszonkét további vádlott részesült kisebb büntetésben. A francia bank jelképes, egyfrankos kártérítést kért a magyar államtól. Azt, hogy az ország presztízsét mekkora kár érte, felbecsülni sem lehetett.
