„Ne mozdulj! Amíg nem mozdulunk meg, nem lát minket!” – hadarja el a túlélés titkát Sam Neill karaktere a Jurassic Park híres jelenetében, és persze igaza is lesz, hőseink nem mozdulnak, és élve megússzák a találkozást a félelmetes Tyrannosaurus rexszel. Annyira izgalmas a jelenet, és még mai szemmel nézve is annyira profin alkották meg a hatalmas ősállatot, hogy így 33 év távlatából sem feltétlenül merül fel az emberben a kérdés: tulajdonképpen miért nem látja a mozdulatlan dolgokat a tökéletes csúcsragadozó?
Ha a film nem is, az alapjául szolgáló regény megadja a magyarázatot rá, eszerint az őshüllő életre keltésekor a DNS-ből hiányzó darabokat a tudósok mai kétéltűek génjeivel pótolták, és emiatt a modern T. rex tőlük örökölte meg a látását. Persze ez azért minimum billeg (a valóságban a békák és a halak tényleg sokkal jobban látják a mozgó tárgyakat, de ez nem azt jelenti, hogy vakok lennének a mozdulatlanokra), de legalább odatett valamilyen magyarázatot az író. A filmből ez már kimaradt, itt általános paleontológiai bölcsesség, hogy amíg nem mozdulsz, nem látszol.
De tényleg?
Röviden: nem. Sőt: a kutatások szerint a T. rex látása megdöbbentően jó volt. 2006-ban az Oregoni Egyetem kutatói fosszíliák alapján modellezték, hogyan működhetett az őshüllő szeme, és arra jutottak, hogy a látómezeje, a mélységérzékelése és a látótávja is lepipálta a mai sasokét és sólymokét, az emberekéről nem is beszélve. A modell azt mutatta, hogy a dínó nagyjából hat kilométeres távolságból még olyan részleteket tudott kivenni objektumokon, ami az embernek átlagosan másfél kilométernél sikerül.
Emellett a paleontológusok szerint a T. rexnek remek hallása és kifinomult szaglása is volt, tehát a Jurassic Park hősei az állattól egy méterre állva, mozdulatlanul rettegve és izzadva akkor sem úszhatták volna meg a találkozást, ha teljesen vak lett volna.
(Források: Mental Floss, Today I Found Out)
