Amar Shah rövidfilmje, a Patel Motel Story egy olyan amerikai sikertörténetet mesél el, amely évtizedeken át szinte teljesen láthatatlan maradt a nyilvánosság előtt: azt, hogyan került az Egyesült Államok szállodáinak és moteljeinek több mint 60 százaléka indiai bevándorlók és leszármazottaik kezébe.
A film személyes emlékekből indul ki – ballagásokból, esküvőkből, családi ünnepekből, amelyek mind motelekben zajlottak –, majd egy egész közösség történetét bontja ki. Shah maga is ebben a világban nőtt fel Floridában: szülei benzinkutat üzemeltettek, rokonai és barátai moteleket vittek. Gyerekként azonban kifejezetten kerülni akarta ezt az életutat, kemény, kétkezi munkának látta, amelyet egy ideig szégyellt is.
Felnőttként, filmesként és producerként viszont új szemmel kezdett tekinteni erre az örökségre, és meg akarta érteni, hogyan válhatott egy alig ismert bevándorlóközösség az amerikai szállodaipar egyik legmeghatározóbb szereplőjévé. A film júniusban debütált a Tribeca Filmfesztiválon, azóta több amerikai fesztiválon vetítik.
Filmje egyik legerősebb állítása, hogy miközben az indiai származású amerikaiak a lakosság mindössze egy százalékát teszik ki, a szállodák és motelek többsége mégis az ő tulajdonukban van, a lepukkant út menti motelektől a luxusszállodákig. Az Asian American Hotel Owners Association szerint a közösség több mint 33 ezer hotelt birtokol, milliárdos bevételekkel és több millió munkahellyel.
Bár a jelenség időről időre felbukkan a popkultúrában, az amerikai történelem hivatalos narratívájából szinte teljesen hiányzik. Shah és alkotótársai szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy az érintettek sokáig nem látták saját családjuk történetét az „amerikai álom” részeként. A film központi kérdése az volt, honnan indult mindez.
A válasz kutatásokon és interjúkon keresztül rajzolódott ki, és végül egy mára szinte elfelejtett névhez vezetett: Kanji Manchhu Desaihoz. Az indiai származású Desai 1934-ben érkezett az Egyesült Államokba Trinidad felől, majd vízuma lejárta után papírok nélkül maradt az országban. A második világháború alatt egy japán–amerikai nő rábízta sacramentói hotelét, miután őt internálótáborba hurcolták. Ez a lehetőség alapozta meg azt a modellt, amely később egész közösségeket emelt fel.
Desai a háború után San Franciscóban bérelt hotelt, ahol sorra segítette az újonnan érkező indiai bevándorlókat: szállást adott nekik, tanácsokat osztott, sokszor kölcsönökkel segítette az első üzleteiket. A hozzá kötött mondat – „ha Patel vagy, bérelj hotelt” – generációknak vált iránytűvé. A legtöbben India Gudzsarát államából érkeztek, ahol a Patel név rendkívül gyakori, így idővel maga a vezetéknév is összeforrt a motelbiznisszel, és annak ellenére szimbolizálja ezt a jelenséget, hogy volt olyan, szintén indiai hátterű amerikai motel- vagy hoteltulajdonos is, akit nem így hívtak.
A filmben megszólalók között van Jyoti Sarolia is, akinek a családja az 1950-es években Desai segítségével kezdett bele a szállodaiparba. Sarolia gyerekként a motel folyosóin nőtt fel, kilencévesen már telefont kezelt, kamaszként pedig önállóan vitt egy hotelt. Ma egy nyolc szállodát működtető cég vezetője, amelyet Ellis Islandről neveztek el, ahová a család első tagjai megérkeztek Amerikába.
A Patel Motel Story nemcsak gazdasági sikertörténetként mutatja be mindezt, hanem bevándorlástörténetként is, amelyben kemény munka, közösségi összetartás és informális segítségnyújtás játszott kulcsszerepet. Bár a film Desai sorsára koncentrál, az alkotók hangsúlyozzák, hogy rengeteg hasonló, eddig el nem mesélt történet létezik még. A zárójelenetekben különböző akcentussal beszélő, eltérő hátterű szállodatulajdonosok mutatkoznak be – mind amerikaiak, és mindannyiukat Patelnek hívják.
(Forrás: CNN)
