„Modern Ádám és Éva”, „Őrült császárnő a csendes-óceáni édenkertben” – ilyen címekkel számolt be a korabeli sajtó Friedrich Ritter német orvos és társai utópisztikus kalandjáról, ami végül tragikus véget ért, eltűnésekhez és titokzatos halálesetekhez vezetett.
1929-ben beütött a nagy gazdasági világválság, ami a szélsőségek megerősödésének és Adolf Hitler felemelkedésének is megágyazott Németországban. Ugyanebben az évben Ritter és barátnője, Dore Strauch a galápagosi, addig lakatlan Floreana-szigetre költözött – hátrahagyva házastársaikat és a világot. Az Atlantic által később publikált, 1929. júliusi értekezésében Ritter azt írta, már gyerekként is sok időt töltött a természetben: oda menekült a világban tapasztalt szigorú és értelmetlen szabályok elől.
„A szervezett társadalom számomra hatalmas, személytelen szörnyetegnek tűnt, ami egyre új láncokat kovácsol, hogy gúzsba kösse tagjai szabad fejlődését. Láttam, hogy a világ őrülten hajszolja az élet mulandó és értéktelen dolgait. A civilizált ember pénzért dolgozik, és munkája ritkán kapja meg a jelentőségének vagy hasznosságának megfelelő ellentételezést; éppen ellenkezőleg, a legfeleslegesebb és legfényűzőbb pozíciók általában a legjövedelmezőbbek. Ösztönösen lázadtam az ellen, hogy saját életemet ehhez a mások által kialakított sablonhoz kell igazítanom” – írta Ritter.
Azt állította, hogy a kísérlet nem impulzív, hanem húsz évig érlelődő döntés volt, 43 évesen érezte azt, hogy eljött a pillanat. Strauch korábban a nála jóval idősebb Ritter páciense volt, és tanítójaként tekintett a férfira – a szklerózis multiplextől legyengült nőt betegsége sem akadályozta meg, hogy csatlakozzon hozzá. Az első világháborúban szolgált, azóta PTSD-től szenvedő, Nietzschét lelkesen tanulmányozó férfinak az volt a célja, hogy új, utópisztikus világrendet hozzon létre az emberiségnek, ezt pedig egy óriási filozófiai műben akarta összefoglalni – a trópusokon töltött napok jelentős részét is igyekezett írásra fordítani.
„Saját szabad akaratunkból és döntésünkből mentünk száműzetésbe, hogy a távoli Csendes-óceánon fekvő, szinte lakatlan sziget magányában keressük a függetlenséget, a lelki békét, a lehetőséget, hogy teljes mértékben fejlesszük gondolkodási képességeinket, amiket a modern élet bonyolultsága megtagad az embertől” – írta Ritter.
A keményen dolgozó Ádám és Éva
„Nehéz lenne a világ bármely más részén olyan szigetet találni, ami a trópusokon fekszik, és ennyire terméketlen és alkalmatlan az élet fenntartására” – idézte Charles Darwin Galápagos-szigetekről szóló szövegét Ritter. Azt írta, pont a mostoha körülmények miatt választották a szigetcsoport egyik legkisebb szigetét új lakhelyüknek, hiszen a világ elől menekültek. „Nem lett volna jó, ha a telepünk annyira vonzóvá válik, hogy a világ tömegesen özönlik hozzánk.”
Csak a legfontosabbakat hozták magukkal, néhány ruhájukon kívül a felszerelésük a főzőedényektől a lőfegyvereken és filozófiai könyveken át egy kis állatállományig terjedt – utóbbi egy láda csirkéből és két macskából állt. A terv az volt, hogy idővel saját házat építenek majd a szigeten, addig a helyi barlangokban húzták meg magukat, a Németországból hozott magokkal pedig kertet alakítottak ki a dzsungelben. Fogorvos híján és a fogászati problémák megelőzése érdekében Ritter az utazás előkészületeként az összes fogát is kihúzta, és egy rozsdamentes acél fogsorral pótolta őket.
A forróság miatt a páros eleinte meztelenül élte a mindennapokat – kivéve a magas szárú csizmáikat, amiket a sziklás talaj és a szúrós tövisbokrok miatt kellett hordaniuk. „Az első néhány napban biztosan furcsa látványt nyújtottunk, ha látott volna más emberi szempár: a nap által vörösre égett testünkkel olyanok voltunk, mint a keményen dolgozó Ádám és Éva – csizmában” – írta Ritter.
Strauch 1931-as beszámolója szerint azonban a kettejük viszonya nem volt zökkenőmentes, és a floreanai élet sem sikeredett olyan békésre, mint amilyennek képzelte. Ritter folyamatosan kritizálta őt, és nem kapta meg azt a szeretetet sem, amire vágyott – egyre magányosabb lett, menekülésképpen pedig egyre több időt töltött az állatokkal.
A betolakodók
A sziget nyugati partján fekvő öbölben időről időre kikötött egy-egy hajó – Ritteréknek sokáig ez volt az egyetlen kapcsolatuk a civilizációval, a leveleiket is így tudták hazaküldeni. Ezekből a levelekből értesült a sajtó is az utópisztikus kísérletről, és a száműzetésbe vonult páros felháborodására egyre több cikk jelent meg „a modern Ádám és Éváról”.
A cikkek hatására többen arra jutottak, hogy követik Ritterék példáját, és hátat fordítanak az egyre nyomasztóbb politikai fejleményeknek. Először a Wittmer család érkezett meg a szigetre. Heinz Wittmer Konrad Adenauer akkori kölni polgármester, későbbi német kancellár mellett dolgozott. Tinédzser fia egészsége és az egyre romló gazdasági helyzet miatt aggódva 1932-ben rábeszélte terhes feleségét, hogy költözzenek ők is a galápagosi szigetre. A házaspár visszaemlékezései alapján megérkezésükkor mindketten csalódtak: nem olyan volt az édenkert, amilyenre számítottak, sokkal küzdelmesebb napokat vetített eléjük.
Ráadásul Ritterék sem voltak kifejezetten jószomszéd-alapanyagok, sőt: betolakodóként tekintettek az új érkezőkre. Ez részben azért is lehetett, mert ahogy Ritter írásában többször hangsúlyozta, a kicsi sziget szűkös erőforrásai miatt kettejükre is éppen hogy sikerült elég élelmet találni. Dore Strauch később azt írta, kiábrándító volt a találkozás, a házaspárt mindennaposnak, felületesnek írta le. „Egyértelmű volt, hogy egyikük sem osztja a mi spirituális céljainkat” – írta.
Mint kiderült, Wittmerék direkt Ritter doktor miatt választották éppen Floreanát, mondván, jól jön, ha egy orvos kéznél van a pár hónapon belül bekövetkező szülésnél. Ritter felháborodott ezen, és kerek perec kijelentette, hogy maga mögött hagyta orvosi múltját, nem azért jött a szigetre, hogy ott is praktizáljon. Ki is tartott emellett – egészen a szülés napjáig, amikor egyértelművé vált, hogy a nő belehal a komplikációkba, ha Ritter nem avatkozik be. Margret Wittmer végül a sziget egyik barlangjában szülte meg második fiát: Rolf Wittmer volt az első ember, aki Floreana-szigeten született.
A feszültség még tovább fokozódott, amikor megjelent a szigeten az osztrák származású Antonia Wagner von Wehrborn Bosquet bárónő, méghozzá két német szeretője, Rudolf Lorenz és Robert Philippson kíséretében. Az elszigetelődésre vágyó Ritterék rosszallását tetézte, hogy a bárónő azzal az egyértelmű céllal érkezett a szigetre, hogy luxusszállodát épít oda: egy helyi Miamit, gazdag amerikai turistáknak. Az első pillanattól kezdve Floreana császárnőjének tekintette magát, egyértelműen éreztetve a többiekkel, hogy felettük áll – felsőbbrendűségével, harsány stílusával és meghökkentő életmódjával a bárónőnek sikerült seperc alatt megutáltatnia magát gyakorlatilag az összes szomszédjával. Érkezésük még több témát adott a sajtónak: a korabeli lapok előszeretettel cikkeztek Floreana „őrült császárnőjéről”, aki fegyverekkel tartja kezében a hatalmat a trópusi szigeten.
A bárónő gyakorlatilag egy emberrel tudta megkedveltetni magát: a szigeten időről időre felbukkanó George Hancockkal. Az egyébként részben magyar származású amerikai olajmágnás különböző oceanográfiai kutatásokhoz ajánlotta fel a hajóját, így talált rá a furcsa kolóniára is. Hancock – aki a szállodaépítési tervei miatt is kulcsfontosságú lehetett a bárónőnek – később egy rövid kalózfilmet is forgatott a szigeten The Empress of Floreana (vagyis Floreana császárnője) címmel – a címszerepet pedig ki más játszotta volna, mint maga a bárónő. A többi szigetlakó szemében mindez csak rontott a renoméján, és egyre többször merült fel: valahogy meg kell állítani a hatalmaskodó bárónőt. A nő ráadásul egyre leplezetlenebbül, gyakorlatilag rabszolgaként használta és rendszeresen megverte egyik szeretőjét, Rudolf Lorenzet. A férfi egy idő után Wittmeréknél talált menedéket.
Mintha Agatha Christie írta volna
1934 februárjától brutális szárazság érte el a szigetet: több hónapig semmi csapadék nem esett, megtizedelve Floreana élővilágát és próbára téve az ott lakókat. Ilyen körülmények között a szigetlakók között is tetőfokára hágott a feszültség, ráadásul Hancock és az odalátogató kutatók is elmaradtak, ami még kilátástalanabbá tette a helyzetet – különösen a bárónőnek.
Strauch visszaemlékezése szerint egy nap éles kiáltást hallottak: másnap Lorenz jelent meg a hírrel, hogy a bárónő, megelégelve a helyzetet, másik szeretőjével elhajózott Tahitire. A történet két okból is gyanús volt: egyrészt azokban a napokban egy hajót sem láttak kikötni a szigeten. Másrészt Von Wagner Bosquet birodalma gyakorlatilag érintetlen állapotban maradt utánuk, tele olyan személyes tárggyal, amit valószínűtlen lett volna, hogy a bárónő nem visz magával.
Strauch meg volt győződve róla, hogy meggyilkolták őket. A legvalószínűbb gyanúsított Lorenz volt, de egyesek szerint Ritter is benne lehetett az ügyben, míg Strauch Margret Wittmerre is mutogatott. A bárónőt és Robert Philippsont többé senki sem látta, a holttestüket azóta sem találták meg, és máig nem lehet tudni, pontosan mi történt velük.
A rejtélyes eltűnések után Lorenz egyre eltökéltebb lett, hogy visszatérjen Németországba – végül Ritter segített elintézni neki, hogy felvegye egy hajó. Helyiek visszaemlékezése szerint Santa Cruz partjainál azonban sietve átszállt egy másik, San Cristóbal felé tartó hajóra, abban a reményben, hogy onnan gyorsabban elér a kontinensre. Mint később kiderült, ez lett a veszte: a hajó nyom nélkül eltűnt, Lorenz holttestét pedig hónapokkal később, Marchena szigetén találták meg. A legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a hajó nem is érte el San Cristóbalt, a hullámok Marchena szigetére sodorták, ahol a legénység, köztük Lorenz is szomjan halt.
És itt még nincs vége: 1934 végén ugyanis maga Ritter is meghalt, szintén rejtélyes körülmények között. Strauch állítása szerint az egyébként szigorúan vegetáriánus férfi azután halt meg, hogy a romlott csirkéből evett, amit közösen készítettek el – állítólag azért kényszerültek erre, mert addigra a szeszélyes időjárási körülmények miatt minden ételük elfogyott. Ez a történet azért is furcsa, mert a húsból elvileg Strauch is evett, neki viszont látszólag semmi baja nem lett. Margret Wittmer később azt írta, Strauch csak órákkal később szólt nekik, hogy a férfi rosszul lett: a nő visszaemlékezése szerint Ritternek erős fájdalmai voltak, de így is erőt vett magán, hogy leírja utolsó mondatát, amit szerinte Strauchnak címzett, és úgy szólt: „Megátkozlak az utolsó leheletemmel.” Strauch egyébként egészen máshogy számolt be Ritter utolsó óráiról: szerinte a férfi azt kérte, olvasson neki Nietzschétől, majd hajnalban meghalt.
Az, hogy ki mondott igazat, máig rejtély. Friedrich Rittert a szigeten temették el, Dore Strauch pedig 1934 decemberében elhagyta Floreanát. Visszatért Németországba, ahol megpróbálta kiadni Ritter filozófiai értekezéseit – sikertelenül. A következő évben kiadta a szigeten történtekről szóló saját könyvét, majd 1943-ban, Berlinben halt meg a szklerózis multiplex szövődményeiben.
Végül csak Wittmerék maradtak a szigeten: leszármazottaik máig egy kis szállodát üzemeltetnek Floreanán, Margret Wittmer pedig 1959-ben adta ki Floreana című könyvét. A Galápagos-ügy egyébként több filmet is ihletett: a 2010-es évek elején The Galapagos Affair: Satan Came to Eden címen készült dokumentumfilm Ritterék sztorijáról, 2024-ben pedig a kétszeres Oscar-díjas Ron Howard filmesítette meg Éden címmel, Jude Law, Vanessa Kirby, Sydney Sweeney és Daniel Brühl főszereplésével.
(Források: BBC, New York Times, The Atlantic, The Galapagos Affair: Satan Came to Eden)
