Nagyon kevesen mondhatják el a világon magukról, hogy idegsejtet neveztek el róluk. Létezik például a Purkinje-sejt, ami a felfedezője, Jan Evangelista Purkyně nevét viseli, vagy a Betz-sejt, ami a nevét a német neurológus, Wladimir Betztől kölcsönözte – és meglepő módon egyes kutatók szerint létezik Jennifer Aniston-idegsejt is. Bár a köznevén nagymama-sejtként ismert neuron létezése megosztja a tudósokat, a felfedezése körüli történet mindenképpen érdekes.
2005-ben Rodrigo Quian Quiroga neurológus epilepsziás embereket vizsgált, akik a kezelésük részeként agysejtek aktivitását figyelő eszközöket kaptak. Quiroga és kutatótársai ezt a lehetőséget kihasználva akarták nyomon követni az idegsejtek kisülési mintázatait.
Az ugyanis, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel a vizuális ingereket, régóta tudományos kutatás tárgya, és még mindig nem ismerjük a pontos folyamatokat. Még ma sem teljesen világos, hogy az agyunk pontosan miként nyeri ki egy adott képből annak a jelentését – igaz, jóval többet tudunk róla, mint 2005-ben. A lehetséges magyarázatok skálájának egyik végén akkor az az elképzelés állt, hogy az idegsejtek hálózata egy jelenet különböző információdarabjait dolgozza fel, majd ebből állít össze egy értelmezhető képet, a másik végén pedig az, hogy az agy minden egyes tárgy vagy személy felismerésére külön neuronokkal rendelkezik.
Az úgynevezett nagymama-sejt kifejezést Jerome Lettvin neurobiológus alkotta meg, kifigurázva a második elméletet. Az elnevezés arra utalt, hogy az agyban létezik például egy sejt, ami kifejezetten arra jó, hogy az ember a saját nagymamáját ismerje fel a használatával. Aztán jött a Jennifer Aniston-kísérlet, és egy ideig úgy tűnt, mintha sikerült volna igazolni a nagymama-sejt létezését.
Quiroga és társai ugyanis azt vették észre, hogy a kutatásukban részt vevő nyolc epilepsziás alany egyikének egy neuronja kizárólag a Jóbarátokból ismert amerikai színésznő képeire reagált.
A kutatók laptop segítségével a résztvevőknek képeket mutattak hírességekről, állatokról, tárgyakról és nevezetességekről, mindegyiket egy másodpercig. Mindegyik alany összesen majdnem 2000 képet látott, egy-egy szakaszban nagyjából 90 fotót tekintettek meg, amelyeken körülbelül egy tucat különböző objektum szerepelt. Mindeközben a kutatók megfigyelték, hogy az agyi aktivitást figyelő eszközök mit mutatnak.
Kiderült, hogy vannak olyan személyek, akik láttán egyes alanyok egyetlen specifikus neuronja reagált csak, de az majdnem minden alkalommal. Volt olyan résztvevő, akinek egyik idegsejtje szinte kizárólag Bill Clintonra indult be, volt olyan, akinek Halle Berryre, és olyan is akadt, akinek a Simpson család karaktereire, vagy a Beatles tagjaira. Az Aniston-alanynak a színésznő képeire a mediális temporális lebenyben található egyetlen neuron reagált – külön érdekesség volt, hogy azok a fotók, amiken Aniston a volt férjével, Brad Pitt-tel együtt szerepelt, nem váltottak ki aktivitást.
A kutatócsoport már akkor úgy vélte, hogy ezek a sejtek valószínűleg többféle tárgyra is reagálnak, de a vizsgálatban persze nem szerepelt végtelen mennyiségű képek, amelyek egy adott sejt aktivitását kiválthatnák. Azt is megjegyezték, hogy az eredmények arra utalnak: talán kevesebb agysejtet használunk fel a jól ismert tárgyak vagy személyek felismerésére, mint korábban gondoltuk. Sokan azonban úgy gondolták, hogy ez a kutatás bizonyíték a nagymama-sejt létezésére.
Ha viszont nem a nagymama-sejt a felelős mindezért, akkor mi? Egyelőre nem tiszta, de egy lehetséges elmélet az, hogy az Aniston-neuron nem egyedül működik, hanem egy hozzá kapcsolódó neuronok hálózatával együtt, amik mind a színésznő alakjának egy-egy részletére lépnek működésbe. Könnyen lehet, hogy az agyban maga az Aniston-kép is apróbb részletekből épül fel, például a szeméből, az arcának mintázatából, fény-, árnyék-, szín- és formaegységekből. Azok a neuronok, amik ezeket felismerik és összerakják az agyunkban, más esetekben is aktiválódnak, és akkor is mozgásba lendülnek, ha a színésznőt kell azonosítani.
Az elmélet szerint az Anistonra aktiválódó idegsejt valószínűleg több ezer, ha nem több tízezer alsóbb szintű neurontól kap jeleket, és minden alkalommal a mintázat más egy kicsit, hiszen különböző szituációkban ismerjük fel és gondolunk rá. De mivel mindig ugyanahhoz az emberhez kötjük például a színész különböző szerepeit, a piramis tetején mindig ugyanaz az idegsejt fog állni: a Jennifer Aniston-neuron.
Zimmer Márta, a BME Természettudományi Karának docense szerint a nagymama-sejt létezésére több ellenérv is van, a legismertebb például az, hogy ha létezne ilyen, akkor minden egyes új személy megismerése egy új idegsejt kialakulásával, és az illető bekódolásával járna együtt. Egy másik ellenérv, hogy egy olyan kisebb sérülés, amely egy vagy kevés számú idegsejt károsodását, elhalását okozza, szükségszerűen együtt járna azzal, hogy éppen annyi személyt képtelenek lennénk a továbbiakban felismerni, ahány idegsejt károsodott. Végül a feltételezés ellen szóló harmadik érv, hogy az emberi vizuális képzelet határtalan – ha a nagymama-sejt feltételezés igaz lenne, még ahhoz is szükség lenne egy külön sejtre, ami valójában nem is létezik.
Ma 2005-höz képest már lényegesen többet tudunk arról, hogy az agyunk hogyan dolgozza fel a vizuális ingereket, és épít fel belőle értelmezhető világot, de azt még mindig nem ismerjük pontosan, hogyan tárolódnak az emlékek az agyban. Rengeteg izgalmas kutatás létezik a témában: magyar kutatók például rájöttek, hogy miért emlékezünk a szokatlan dolgokra, annak ellenére, hogy elméletben nem kellene, a New York-i Egyetem kutatói felfedezték, hogyan dönti el az agyunk, mire emlékszünk, és mire nem, és nemrég kiderült, hogy nemcsak a hosszú, hanem a rövid távú memóriánk is eléggé megbízhatatlan. Az emlékképződés és a memória témája azonban még mindig jórészt feltáratlan terület – ezért is születik sorra ennyi izgalmas eredmény a területen.
(Nature, BME, NPR, MedPage Today)
