Az európai karácsonyi mondavilágban nem ritkák a félelmetes alakok: a krampuszt itthon is mindenki ismeri (bár nálunk nem annyira karácsonyi, inkább a december 6-án érkező Mikulás segítője): az ördögfióka feladata az, hogy megbüntesse a rossz gyerekeket. Ma már ugyan inkább csak virgácsot hoz nekik, az eredeti történet szerint el is veri vele a gyerekeket, vagy belerakja őket a zsákjába, és elviszi a családjuktól. Már magában ez a szarvakkal díszített, félig kecske, félig démon is elég lehet az elevenebb gyerekek megfélemlítésére, még hozzá képest is szintet lép Frau Perchta, aki a német–osztrák mitológiában egy alpesi szörnyeteg: hasakat vág fel, gyerekeket rabol el, és külsőre is elég félelmetes: félig nő, félig démoni lény.
Perchta asszony Közép-Európa nagy részén ismert, és több neve is van: Frau Faste, Gode, Herke, Stampe, Faste, Frau Holle vagy Berchta. Bár Holle anyót most már jóságos, dunyhájával havat gyártó asszonyként ismerjük, Jakob Grimm nyelvtörténész szerint gyakorlatilag ugyanarról a karakterről van szó, csak Hollénak idővel kicsit jobb lett a marketingje.
Perchta a karácsony és vízkereszt közötti időszakban tevékenykedik, nem véletlenül: ekkor a leghosszabbak és legsötétebbek az éjszakák. A folklór szerint nőkből és üvöltő démonokból álló kíséretével vad hajtóvadászatra indul ilyenkor. Egyes történetekben Perchta vén boszorkányként jelenik meg, egyik lába úszóhártyás (ezt a karácsonyi libaevéshez is kötötték), és nyomában a meg nem keresztelt gyerekek lelkei vonulnak jó keresztény szokások szerint. A legkisebb egy korsót vonszol magával, ami az elrabolt gyerekek anyjainak könnyeivel van tele. Más elbeszélésekben fehér ruhás, gyönyörű nőként tűnik fel, aki vízkereszt éjszakáján bukkan elő.
A régi osztrák–német legendák szerint Perchta egy rosszindulatú, pogány istennő, aki karácsony tizenkét napja alatt éjszakánként a havas tájat járja, és a halálbüntetés terhe mellett gondoskodik arról, hogy a helyi szokásokat betartsák. A régmúlt időkben ez azt jelentette, hogy az ünnepek alatt tilos volt szőni vagy fonni – hacsak valaki nem akarta magára vonni Perchta haragját. Éppen ezért gyakran orsón és pálcán repülve ábrázolják, ami egyrészt utal a korabeli szokásokra, másrészt a különleges jármű kicsit úgy néz ki, mint a seprű, és ezzel is összemossa egy kicsit Perchta alakját a boszorkányokéval.
A keresztény korból származó legtöbb mondaváltozatban Perchta ugyanígy a házimunkák megszállottja – különösen a korábban említett fonásé. Ha a ház nem tiszta, és vízkeresztig a ház asszonya nem fejezi be a lenszálak feldolgozását, Perchta keményen megbünteti. A legendák szerint még akkor is érdemes áldozatot (vagy hát „ajándékot”, ugye) hagyni neki, ha a ház körül minden rendezett: régiónként változik, hogy mi az ajánlás, Közép-Németországban tésztagombóc és hering, Ausztria egyes részein zabkása és hering, Tirolban pedig tojás és gombócok a kedvencei.
A történet egyes változatai szerint a Mikuláshoz és a krampuszhoz hasonlóan Perchta is be tudott jutni a házakba, és ha úgy találta, hogy a lakók az év folyamán nem viselkedtek rendesen, felvágta a hasukat, kitömte szalmával és kövekkel, majd összevarrta őket, mielőtt továbbállt volna a következő áldozatához. Különösen az engedetlen gyerekekkel volt könyörtelen.
Sok kutató úgy véli, hogy Frau Perchta eredetileg az alpesi térség egyik fő istennője volt, „egy hatalmas női istenség […] akit a kontinens germán népei tiszteltek”, ahogy Lotte Motz írja The Great Goddess of the North című művében. De hogyan vált egy széles körben tisztelt istenből gonosz boszorkány az idők során? Valószínűleg a kereszténység áldásos munkájának következtében.
Ahogy a kereszténység elterjedt Európában, a pogány hagyományokat újra kellett írnia – ez sokkal célravezetőbb volt, mint mindent eltörölni, és új hagyományokat felállítani. Ennek a keresztényesedésnek az eredménye a karácsonyfa is. Az egyház előnyben volt a főként szóban terjedő, kereszténység előtti hitrendszerekkel szemben: papok, szerzetesek és más írnokok hada dokumentálhatta részletesen az ősi istenségek és követőik állítólagos rossz cselekedeteit. Frau Perchta alakjáról szinte mindent, amit ma ismerünk, ilyen egyházi feljegyzésekből tudunk.
Valószínűleg a félelmetes történetek is korábbi alapokon nyugszanak: feltételezhető például, hogy az istennő a meghalt gyerekek lelkéről gondoskodott, vagy megtanította az embereket, hogyan készítsenek lenből vásznat. Ugyanígy eredetileg az élelmiszer-áldozat is inkább arra szolgálhatott, hogy az istenség kegyeiben járjanak.
Források: Vice, Atlas Obscura
