Az ember kreativitása és találékonysága nem ismer határokat, ha önmaga elpusztításáról van szó. Az első világháború kitörésének számos oka között ott van az is, hogy a 19. század végén számtalan új gyilkolószerszám született, és azokat ki is akarták próbálni élesben. A fegyverkezés egyre nagyobb méreteket öltött a földön, a levegőben és a vízen is. A legdrágább, leggyorsabban elavuló fegyverek közé tartoznak a hadihajók, pláne a csatahajók. A páncélozott, óriási ágyúkkal felszerelt monstrumok építése soha nem látott terhet jelentett a háborúra készülő országoknak. Akkorát, hogy a kezdeti lelkesedésben betervezett hajókból sok sohasem épült meg.
Egy ilyen osztrák–magyar, dreadnought típusú csatahajóhoz épültek volna a plzeňi Skoda-gyárban páncéltörő gránátot tüzelő ágyúk is, 16 méter hosszú csővel és 350 milliméter űrmérettel. Az első példány, két tartalék csővel, el is készült, mire a hajóépítéseket lefújták. A fegyver tehát készen állt, csak éppen nem tudták hová beépíteni. 1915-ben járunk, a nyugati fronton, Verdunnél a németek egy hasonló, 381 milliméteres hajóágyút használtak, így az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregének egy műszaki bizottsága tanulmányútra indult. A látottak alapján eldöntötték, hogy a hajótlan ágyúszörnyet egy speciális vasúti kocsira szerelik, és ott vetik be, ahol mélyen az arcvonal mögött, precíz találatokkal érhet el taktikai célokat. Csapatösszevonásokat, hadtápvonalakat, felsőbb parancsnokságokat támadhat.
1916 tavaszára, az olasz hadba lépés első évfordulójának környékére tervezte Conrad von Hötzendorf, a monarchia vezérkari főnöke a hivatalosan Tavaszi offenzívának keresztelt, de egyébként csak Büntetőhadjáratnak hívott akciót. A tervek szerint a Dolomitok előhegyeinek tekinthető fennsíkokról leözönlő osztrák–magyar csapatok bekerítették volna az Isonzónál küzdő olasz hadsereget, kapitulációra kényszerítve az országot. Ezekben a hadmozdulatokban számítottak volna a hatalmas ágyú erejére is. Állomáshelyéül a Caldonazzo-tó partját jelölték ki, Calceranica al Lago falu vasútállomása mellett.
Az ágyú belövése, egész pontosan három lövés Hajmáskéren történt. A darabokban érkező monstrum rendeltetési helyére juttatásához aztán speciális pályát kellett építeni, és egy 100 tonna teherbírású darut, amivel a csövet a gördülő talapzatra lehet emelni. A hosszas és bonyolult előkészületek után 1916. április 9-én vált harcra késszé az immáron Hosszú György névre keresztelt ágyú.
A szerkezetet alapvetően tengeri harcra tervezték. Ennek során a hajók egymást próbálják eltalálni, így a lövedékek röppályája lapos. Szárazföldön ettől eltérően használták, hiszen a talapzat nem mozog, ahogy a célok sem, illetve a mozsarakéhoz hasonló röppályával a magas hegyek fölött is át lehet lőni. Egy lövedéke 164 centiméter hosszú volt, 700 kilogramm tömeggel, és több mint 30 kilométerre el lehetett lőni vele, hiszen a parabolikus röppályának köszönhetően a lövedék 10 ezer méter körüli magasságban, a sztratoszférához közeledve jóval ritkább légrétegekben repült.
A Lange Georg Calceranica mellől Asiago városát, helyesebben az ott székelő hadosztály-parancsnokságot lőtte, ami légvonalban 23 kilométerre van. A Tavaszi, avagy Büntetőhadjárat során 76 lövést adott le. Minden egyes lövést szirénahang előzött meg, hogy a környékbeli házak ablakait kinyithassák, mielőtt a légnyomás kitörte volna azokat. Az ágyú bevált. A kitűzött célt, azaz az olasz 23. hadosztály parancsnokságának megsemmisítését is elérte, illetve egyéb csapatösszevonásokat, logisztikai vonalakat is támadtak vele. A pusztítás mellett a lélektani hatása is rettenetes volt, hiszen az elsütés hangját nem hallották a közelből, egyszer csak a semmiből zuhant rájuk a rettenetes hatású lövedék.
Az olasz frontról az ágyú később Romániába került, ahol részt vett volna Bukarest ostromában, de ott nem kellett használni, mert mielőtt tüzelni kellett volna vele, a románok kiürítették a várost. Innen visszakerült az olasz frontra, ahol a konfliktus utolsó epizódjában, a Piave folyó mellett állították fel, Gorgo di Molino környékén. 1918 őszén a monarchia hadereje felbomlott, a nem tisztázott fegyverszünet/fegyverletétel napjaiban a teljes fronton eluralkodott a káosz. Bármilyen furcsa is, a 98 tonnás, 15,75 méter hosszú csövű, 27,5 méter hosszú, nyolctengelyes kocsira szerelt ágyú is „eltűnt”, legalábbis további sorsa ismeretlen volt. Megsemmisítéséről, megrongálásáról nem maradt fenn jelentés. Az olaszok a győzelem után nem vették birtokba, nem került leltárba, nem említik sehol. Az ágyú köddé vált.
Az első világégés történetének tanulmányozása sokak hobbija – az enyém is –, de az egy négyzetméterre eső amatőr kutatók száma talán Észak-Olaszországban a legmagasabb. Veneto és Trentino tartományokban a mai napig láthatóak a világháború nyomai, a nyári turizmus egyik erős lábát is ezek jelentik. A remek múzeumok, gondosan feltárt és konzervált lövészárkok, harcálláspontok és erődök között turista- és e-bike-utak tematikus hálózata épült ki. Mindenhol tájékoztató táblák és kilátópontok létesültek. Ezek karbantartását sok esetben civilek, leszerelt katonák bajtársi körei és amatőr kutatók végzik. Közéjük tartozik két dinamikus nyugdíjas is, Danilo Pellegrini és Luciano Chiereghin.
2025 nyarán a helyi újságok mindegyikében megjelent a szenzációs hír, hogy a két idős úr osztrák hadtörténeti források (hol működött utoljára) és műholdas felvételek (hol lehet most) segítségével megtalálta Hosszú György csövét: a visszavonulás előtt a löveg személyzete (6 tiszt, 120 tüzér, utász és őrkatona) „egyszerűen” elásta.
A hír természetesen minden érdeklődőt lázba hozott, elvégre száz év után ritkán kerül elő olyan háborús fegyver, amiből csak egyetlenegy készült. Még akkor is, ha az a fegyver mindennél nagyobb. Már sokunk előtt megjelenhetett a kép, ahogy egy múzeum udvarán, pár tízezer euróból frissen elkészített vasbeton ágyra fektetett síneken ott áll az ágyú, és csak fotózni kell. Az ilyen hírekkel azonban mindig óvatosan bánjunk.
Az ügy jelenleg ott tart, hogy a felfedezés természetesen felkeltette az olasz hadsereg figyelmét és a környékbeli önkormányzatok, múzeumok érdeklődését, de még egy csíkos szalagot sem húztak ki. Remélhetőleg a bürokrácia útvesztőiben nem süllyed el újabb száz évre az ágyú ügye, és belátható időn belül kiemelik és kiállítják. Ha egyáltalán tényleg a Hosszú György csöve az.
(Források: Marco Paniz – Storie & Vite del '900, Luca Girotto – Associazione Storico Culturale Valsugana Orientale e Tesino)
