A történelem során a férfiakat gyakran töltötte el a nők iránti őszinte aggodalom. Így volt ez például akkor, amikor nem akarták engedni, hogy a nők részt vegyenek a felsőoktatásban, nehogy rámenjen a reproduktív egészségük, vagy amikor nem akarták, hogy nadrágot hordjanak, nehogy elmúljon a nőiességük, esetleg amikor nem javasolták nekik a vonatozást, nehogy a méhük kirepüljön a testükből. Hasonló történt az első bicikli megjelenésekor is: az aggódó férfiak szívük szerint nem ültették volna biciklire a nőket, nehogy véletlenül „bicikliarcuk” legyen.
Az első kezdetleges kerékpár 1817-ben jelent meg, ezt még pedálok nélkül, lábbal a földön kellett hajtani. Az 1860-as években aztán megjelentek a pedálok is, de a fából vagy fémből készült váz és a macskaköves utak kombinációja olyan erős rázkódást okozott, hogy a járművek hamar elnyerték a csonttörő becenevet. A következő évtizedben megjelent az óriási első kerékkel felszerelt kerékpár, ami nagyobb sebességet és jobb ütéscsillapítást ígért. Végül az 1890-es években megszületett a modern kerékpár, már pneumatikus gumiköpenyekkel.
A bicikli népszerűsége éppen egy nagyon sajátos korszakban, a viktoriánus Angliában futott fel, ami nem volt túl előnyös a kerékpározni kívánó nők számára. Ekkor ugyanis a „gyengébbik nem” kizárólagos feladata a család igazgatása és a gyereknevelés volt, a kívánatos tulajdonsága pedig a tisztaság, az engedelmesség és a szemérmesség. A korszak női ruházata mindent megtett azért, hogy elrejtse a szexualitás bármilyen jelét, akár a botrányos kikandikáló bokát is.
Éppen ezért társadalmi vitát indított el, amikor a szemérmetlen nők biciklizni kezdtek: messzebb tudtak eltávolodni a háztól, átmozgathatták az izmaikat, formálhatták a testüket, ráadásul a ruházatukat is át kellett alakítani, hiszen a nagy szoknyák könnyen beakadhattak a pedálba és a kerékbe. Ez a bloomerek – laza, bővebb nadrágok – viseléséhez vezetett, ami viszont már, ahogy korábban is említettük, a nőiességük elvesztését jelentette, legalábbis a férfiak szerint.
A korabeli (férfi) orvosok eleinte nem lelkesedtek azért, hogy a nők biciklizzenek. Azt hitték, hogy a kerékpározástól romlik a nők járása, és megváltoznak a testrészeik, olyan állapotokat okozva, mint a bicikliláb vagy a biciklikéz. Még az arc sem volt immunis a vasparipa átalakító hatásával szemben: ekkoriban úgy gondolták, hogy az arcot érő erős szél és a tudattalan erőfeszítés, hogy az ember (nő) megtartsa az egyensúlyát a járművön, véglegesen bicikliarchoz vezethet.
Erről egyébként az 1895-ös Literary Digest írt, úgy jellemezve az állapotot, mint „általában kipirult, de néha sápadt arc, gyakran a száj valamelyest összeszorított, sötét karikák a szem alatt, és a fáradtság kifejeződése az arcon”. Mások szerint az állapotot „merev, összeszorított áll és kidülledő szem jellemzi”. A lap azt írja: bár a biciklizők tagadják, hogy létezne ilyesmi, brit orvosi lapok már beszámoltak róla. A Literary Digest szerint „az energiafelhasználás, amibe néhány tapasztalatlan biciklis belefog, nem más, mint vakmerőség, és szinte biztos, hogy kisebb-nagyobb következményekkel jár”.
Megoszlik a leírás a bicikliarc időtartamáról is: egyesek szerint maradandó jelenségről van szó, mások szerint ha valaki hosszabb ideig nem biciklizik, az arc állapota végül helyreáll. Volt olyan lap, ami szerint a vasárnapi biciklizés okozott csak ilyen elváltozást. A legtöbben egyetértettek abban, hogy a bicikliarc bárkit érinthet, de a nők aránytalanul nagy mértékben voltak kitéve ennek a jelenségnek.
Bár nehéz megtalálni, mikor említették először a bicikliarcot, az 1897‑es londoni National Review‑ban egy brit orvos, A. Shadwell azt állította, hogy néhány évvel korábban ő alkotta a kifejezést. Hosszan írt a biciklizés veszélyeiről, különösen a nők esetében. Szerinte „az orvosi szakma általában túlzottan kedvező vagy túlzottan magabiztos véleményre jutott a biciklizéssel kapcsolatban”, és hogy a biciklizés utóhatásai teljesen eltérnek bármely más szabadtéri mozgáséitól, egy rövid tekerés is fakó arcot, szaporán dobogó szívet és fejfájást, illetve álmatlanságot okozhat. Példának ráadásul felhozott egy egészséges lányt, aki ügyesen biciklizett rövid távon, de hosszabb távon teljesen kimerült, és napokig ágyban maradt.
Ez persze nem meglepő: a kor sztereotípiái szerint a nők mentálisan és fizikailag is gyengébbek voltak, többek között a „reproduktív szerveik és menstruációs ciklusuk igényei miatt”. A triciklizést még időnként elfogadhatónak tartották, de attól tartottak, hogy a biciklizéstől kimerülhet a „nők véges fizikai energiája”. A biciklizésről azt írták korabeli orvosi lapok, hogy nők esetében okozhat vakbélgyulladást, belső gyulladást, a torok megduzzadását, de attól is féltek, hogy a fejlődő reproduktív rendszerű tinédzser lányoknál a méh elmozdulhat a fizikai sokktól, ami miatt képtelenné válhattak a gyerekvállalásra.
1884-ben a New York Times ráadásul azt is írta, hogy a biciklizés hosszú távon az elme gyengüléséhez, általános őrültséghez és gyilkos mániához is vezethet – igaz, ez már mindkét nemre jellemző lehetett a lap szerint. A cikk írói szerint a biciklizők a gyalogosokat válogatás nélkül gázolják el, és magát a tevékenységet az idegrendszerre károsnak tartották. Úgy hitték, hogy az instabil vázat nehéz egyensúlyban tartani, emiatt pedig feszültség keletkezik, ami idegi nyomást hoz létre, és az emberi agy nem képes ennyi stresszt kezelni. Maga a kerék mozgása ráadásul megőrjítheti az embert. A nőkkel kapcsolatban sokakat aggasztott a nyereg formája is: tartottak tőle, hogy a biciklizők valami olyasmit élhetnek át, ami hasonlít a szexuális örömhöz, ráadásul férfiak nélkül érik el mindezt.
A biciklis nőknek rengeteg szabályt kellett betartaniuk: 1895-ben a New York World 41-et sorolt fel belőlük, többek között azt, hogy a nőknek nem szabad visszautasítaniuk a segítséget az emelkedőkön, és nem volt szabad ráhajolniuk a biciklire sem. Ezeken kívül olyan hasznos tanácsokkal is ellátták őket, hogy „ne ájuljanak el az úton”, illetve hogy ne járjanak templomba a biciklisruházatukban.
Az 1890-es évek végére végül sok orvos nyilvánosan kétségbe vonta a bicikliarc fogalmát, megjegyezve, hogy bárki, aki bármilyen járművet vezet vagy hajt, koncentrál, és megváltozik az arckifejezése, de ettől még nem lesz tartós arckárosodása. Nem is volt univerzális a „diagnózis”, ráadásul a 20. századi francia posztereken jellemzően boldog bicikliző nőket láthatunk, így feltételezhető, hogy inkább angol és amerikai területeken jelent meg ez az orvosi „szakvélemény”. A bicikliarc megszületésének valószínűleg inkább az volt az oka, hogy elrettentse a nőket az új járműtől, nehogy az otthoni teendőik mellett másra is tudjanak koncentrálni.
