Enea Silvio Piccolomini 1458 és 1464 között volt a katolikus egyház feje, II. Piusz pápa néven. A humanizmus korának eszményképeként tekintettek rá, polihisztor volt, a régészet és a művészet nagy támogatója. Olyannyira pártolta a művészetet, hogy pápává választása előtt maga is író volt: azon túl, hogy olyan eseményekről emlékezett meg, amelyeken ő is részt vett, általános történelmi és földrajzi írásai is voltak, verseket, sőt, legalább egy erotikus regényt is papírra vetett.
II. Piusz, vagyis Piccolomini 1405. október 18-án született az olaszországi Corsignanóban. Nemesi vére ellenére a családja szerényen élt. Eleinte Domenico Capranica bíboros titkáraként kellett dolgoznia, hogy kifizesse a tanulmányait. Niccolò Albergati bíborossal diplomáciai küldetésben számos európai országot meglátogatott. 1436-ban Bázelben tisztviselői állást szerzett, V. Félix ellenpápa titkára lett, majd a frankfurti országgyűlésen felkeltette III. Frigyes császár figyelmét. 1442-ben már a császár udvarában tevékenykedett költőként, az uralkodó babérkoszorúvaval ismerte el tehetségét. Ezzel együtt III. Frigyes magántitkára is lett.
Ezzel nagyjából egyidőben, 1445-ben megszakította korábbi kapcsolatát az ellenpápával, ezzel a katolikus egyház felmentette a kiközösítés alól. Egyes feljegyzések szerint egy betegsége késztette arra, hogy rendbe tegye korábban kicsapongó életét, állítólag több gyerek törvénytelen apja is volt.
1447-ben az új pápa, V. Miklós trieszti püspökké választotta, 1450-ben pedig Siena püspöki székét is megkaphatta, 45 évesen. Itália legtiszteltebb klerikusa volt, a nép és a nemesség is rajongott érte, igazi mesterműveket alkotott az irodalomban, és emellett majdnem minden művészeti és tudományos ághoz értett. 1456. december 18-án megkapta a bíborosi kalapot.
1458. augusztus 6-án meghalt III. Kallixtusz pápa, és az utódlásért Rouen kardinálisával folytatott küzdelemből Enea került ki győztesen. Augusztus 19-én pápává választották, és felvette a II. Piusz nevet. Állítólag az is segített a döntésben, hogy az egyház népszerűsítéséhez kifejezetten jól jött egy humanista, művészeteket pártoló pápa.
Bár II. Piusz valóban sokat írt (legterjedelmesebb és legjelentősebb munkája a Feljegyzések című emlékirata, amely egyúttal utolsó műve is, önéletrajz és korkép, amiben a XV. századi Európa történetének fontos eseményeit, nevezetes alakjait jeleníti meg), pápaként a repertoárból biztosan kilóg az az erotikus novella, ami az Eurialus és Lukrécia históriája címet viseli. Ezt még a római császár udvarában írta 1444-ben, amikor „kicsapongó életszakasza” utolsó éveiben járt. A novella Zsigmond király kancellárjának egy előkelő sienai polgár nejével folytatott titkos, sok kalanddal és veszéllyel járó szerelmi viszonyát beszéli el, ami a kancellár távozásával és Lukrécia halálával végződik.
A mű egyébként az egyik első példája a levélregény műfajának, gyakorlatilag fiktív levelek és naplóbejegyzések sorozata. Nyomtatásban először Kölnben jelent meg 1467 és 1470 között, pár évvel II. Piusz halála után. Az írás nemcsak tartalmában, az illusztrációiban is erősen erotikus, és már kézirat formájában nagy sikere volt.
