1916 elején, az első világháború második évében a magyar legénységgel harcoló ezredek többsége Galíciában, a mai Ukrajna és Lengyelország területén állt szemben az oroszokkal. Többsége, de nem mindenki. Emlékezetünkből szinte teljesen eltűntek az osztrák–olasz hegyvidéken bevetett csapatok. Ráadásul hajlamosak vagyunk ilyenkor csak az ütközetekre, lövészárkokra, kavernákra gondolni, pedig valahogy el is kell jutni a csata helyszínére. Ez egy síkságon, az első nagyobb folyóig, banális dolognak tűnik, de sziklás bércek között, az ellenség lövedékein kívül még az időjárás szeszélyeinek is kitéve, egyáltalán nem egyszerű. A háború alatt az utászalakulatok számtalan lehetetlen helyzetet oldottak meg, ezek közül elevenítünk fel egyet.
Olaszország 1915 májusában lépett be a háborúba, és rögtön el is kezdődött a harc. Nemcsak az Isonzó folyó környékén, de Dél-Tirolban is. A domborzati viszonyok miatt természetesen nem akkora léptékben. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagyszabású támadásra készült a Hétközség-fennsíkon, amihez rengeteg embert és hadianyagot kellett a helyszínre szállítani. Ez még ideális körülmények között sem lett volna egyszerű, hiszen az utolsó, vasúttal is elérhető állomás és a támadás helyszíne között húzódott több hegyvonulat. A szállításra gyakorlatilag három hegyi szerpentin és több drótkötélpálya állt rendelkezésre, meglehetősen szűk kapacitással.
Ráadásul egy offenzíva akkor lesz sikeres, ha az előkészületeiről az ellenség minél később vagy egyáltalán nem szerez tudomást. Így jöhet létre az a túlerő, ami a vállalkozás sikerét hozhatja. Tehát sietni kellett. Kellett volna. Az Adige folyó völgyében, északról, vasúton érkező hadianyagot Trento közelében, Mattarellóban szedték le a vonatokról és kezdték felhordani először a Vigolana hegy nyergébe, majd onnan tovább egy másik szerpentinen a Lavarone-fennsíkra. Ez utóbbi szakasz összekötő útját Fricca útnak, Fricca-hágónak hívják. Nem igazán hágó a szó klasszikus értelmében. Egy kis hegyi patak, a Centa forrásterületét öleli körbe és vezet tovább. Ez volt az egyik olyan út, amire a felvonulás alatt a leginkább számított az osztrák–magyar hadvezetés.
1915–1916 fordulójának tele szokásosan kemény volt a hegyek között, de ehhez az átlagnál több csapadék is járult. A tavaszi támadás kezdete egyre csak csúszott, mert a hegyeket-völgyeket hó borította. Még nem volt ismert az offenzíva pontos időpontja, de elkezdődött a hadianyag felszállítása a Lavarone-fennsíkra. 1916 elején érkezett meg a helyszínre az 5. közös utászzászlóalj 2. százada, hogy a logisztikával kapcsolatosan felmerülő műszaki feladatokat ellássa. A háború első pillanatától a harctéren teljesítettek szolgálatot, azaz ekkor már két háborús év mögöttük volt, amit jellemzően a szerb fronton töltöttek.
Márciusban már szinte egymás sarkára lépve vonultak az egységek a Fricca úton, amikor az egyik fordulóban lévő betonhidat elsodorta egy hirtelen lezúduló lavina, az éppen rajta menetelőkkel együtt. A hegyoldalt teljesen beborította a fagyott hó, az út használhatatlanná vált. Ez újabb halasztást jelentett a támadás időpontját illetően, a helyzet aggasztó volt. Minden késedelem több időt hagyott volna az olaszoknak a felkészülésre, tehát több áldozatot jelentett a támadóknak.
Az út járhatóvá tételének feladatát a Duna melléki és alföldi fiúk kapták. A 11. vadászzászlóaljjal kiegészülve három napon keresztül, hét méter mélységbe ástak le a lavina áldozataiért. A negyedik napra az utat jégre fektetett dorongok segítségével újra járhatóvá tették gyalogos katonáknak és málhás állatoknak. A fő problémát viszont az jelentette, hogy a nehéztüzérségnek is sürgősen indulnia kellett volna tovább. A nehéz vontatók és az utánuk kapcsolt pótkocsik máshol nem tudtak eljutni a harctérre, a másik két út, a Stanga és a Menador alkalmatlan volt. Előbbi nem bírta volna el a terhet, hiszen omladékos hegyoldalba vágták még századokkal korábban, könnyű szekereknek. A Menador pedig hajtűkanyarjai miatt nem jöhetett számításba. Példaképp: egy 42 centiméteres mozsár össztömege 112 tonna, mozgatásához 210 katona, 8 tiszt, 5 ló, 4 szekér és 32 vontató és pótkocsi szükséges. Lövedékei egyenként 1 tonnát nyomtak.
A betonhíd újraépítéséhez először el kellett volna lapátolni az óriási mennyiségű lezúdult havat, a munkák csak ekkor kezdődhettek volna meg, erre viszont nem volt idő. Hirtelen ötlettől vezérelve a magyar utászok Trento mellől hoztak egy acélból készült, szétszerelt, 15 méteres vasúti hadi hidat. A darabokban történő felszállítás után a jégen összeszerelték és faszerkezetek segítségével rögzítették a hegyoldalon. Mindez újabb négy napot vett igénybe, azaz bő egy hét elteltével helyreállt a forgalom az úton úgy, hogy azon a legnehezebb rakomány is eljutott a Lavarone-fennsíkra.
A század következő munkája már a Ghertele és Casara Meatta települések közötti út megépítése volt úgy, hogy gyakorlatilag a rohamban támadó alakulatok mögött kezdték a nyomvonal kitűzését. Minderre azért volt szükség, hogy a tüzérséget minél hamarabb előre lehessen küldeni a támadás támogatására.
A háború megpróbáltatásai minden katonát érintettek, megemlékezni mégis csak a véres csaták áldozatairól vagy hőseiről szoktak. A műszakiakról, egészségügyiekről sokkal kevesebb szó esik. Ahogy Molnár Pál hadmérnökkari alezredes, az 5. közös hadseregbeli utászzászlóalj parancsnoka visszaemlékezésében írja: „Az első löveget tüzelőállásba vivő tüzérzászlós arany vitézségi érmet kapott, de hogy a lövegek miképen juthattak fel tulajdonképen a Casara-Meatára […] azzal már nem törődött senki.”
