Szeretünk szörnyülködni rajtuk, de a hírhedt középkori kínzóeszközök legtöbbje kamu

Szinte minden európai országban van egy csomó turistacsalogató, magát múzeumnak nevező pince, ahol az ember brutális középkori kínzóeszközökön borzonghat, és ámulhat, hogy milyen hidegvérű, agyafúrt, és kegyetlen ember is volt az a nagybetűs Sötét Középkori. Borzasztó belegondolni is, micsoda fájdalmat idézhettek elő ezek az eszközök. A jó hír az, hogy részben azért léteznek, hogy ezt gondoljuk róluk: a legismertebb középkori kínzóeszközök nagy része ugyanis nem más, mint puszta kitaláció.

Na de kik találták ki ezeket és miért?

Egyrészről a 18. századtól tulajdonképpen napjainkig olyan szélhámosok, akik a nép borzongatásával és elámításával akartak pénzt szerezni. Másrészről, ahogy azt Janet Nelson brit történész a History Wokshop Journal nevű folyóiratban írta, a középkor utáni reneszánsz is előszeretettel írt a középkori kínzásokról. „Úgy vélték, hogy a reneszánsz a kultúra kora, ami megmentette a latint és a görögöt, amivel megjelent a teológia, a filozófia, a művészet” – írta Nelson. Ezzel szemben a sötét középkor volt a barbár, civilizálatlan éra, amiben a brutális kínzóeszközök Nelson szerint valójában nem igazán voltak jelen. De utólag jól hangzott, hogy mégis.

Az ilyen fiktív kínzóeszközök kitalálásával a középkor barbár voltát igyekeztek erősíteni. Peter Konieczny lengyel történész szerint a kínzóeszközök csak lírai képek voltak, valami, amit ráhúztak a középkorra, hogy megmutassák annak embertelen durvaságát. A lírai kép aztán megelevenedett: annyira, hogy volt olyan „középkori kínzóeszköz”, a vasszűz, amit 1893-ban még a chicagói világkiállításon is bemutattak.

Három hírhedt kínzóeszközön keresztül mutatjuk be, hogyan alakult át a kitaláció történelmi tényként kezelt valamivé, hogy ma már aztán Csehországtól Ausztriáig, de még San Marinoban is találjunk erről szóló, úgynevezett múzeumokat.

A vasszűz

A vasszűz egy ember alakú vasdoboz, amely belül éles tüskékkel van tele. A története szerint ebbe állították bele az áldozatot, majd rácsukták a dobozt, a tüskék pedig beleálltak a bőrébe. Ezek nem ölték meg egyből, hanem kivéreztették az embert, hogy aztán, ahogy az középkorban szokás volt, szörnyű kínhalált haljon. A vasszűz szinte elengedhetetlen darabja minden olyan gyűjtésnek, ami a középkori szadizmusra fókuszál: csak az az egy bökkenő ezzel, hogy a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem használták.

Az eszköz mítosza valószínűleg az időszámításunk előtti 200-as években született. Az ókori görög politikustól, Polübiosztól maradt fenn feljegyzés arról, hogy a spártai király, Nabisz épített egy vasszűzhöz hasonló eszközt. Polübiosz azt írta, hogy amikor Nabisz adót akart valakitől beszedni, berakta őt ebbe a szerkezetbe, ami segített neki jobb belátásra térni. A történészek szerint a sztori azonban csak kitaláció, egy allegória Nabisz uralkodására.

A vasszűz következő felbukkanása az 1700-as évek végére datálódik, tehát már jócskán a középkor vége utánra. Johann Philipp Siebenkees német filozófus arról írt, hogy 1515-ben Nürnbergben a vasszűzhöz hasonló eszközben végeztek ki egy érmehamisítót. A történészek nem találtak arra bizonyítékot, hogy az 1800-as évek előtt létezett volna a vasszűz, Siebenkees nyomán azonban úgy terjedt el a korban az eszköz, mint a középkorból fennmaradt, általánosan használt kínzási forma. „A férfit a készülékbe lökték, ahol a nagyon éles karmok behatoltak a karjába, a lábába, a hasába, mellkasába és a hólyagjába. Két napig sírt és jajgatott, mielőtt meghalt” – írta Siebenkees a történészek szerint csak kitalált sztoriban.

A mítosz hatásosan terjedt, annyira, hogy egy évszázaddal később megépültek a vasszűz replikái is. A vasszűz így egy gigantikus tévhit mellett még két dolgot adott a világnak: az Iron Maiden metálzenekar nevét, és egy egészen bizarr felfedezést. 2003-ban Irakban találtak ugyanis egy valódi vasszüzet, amit úgy néz ki, Irak volt diktátorának, Szaddám Huszeinnek a fia épített meg, hogy aztán az Iraki Olimpiai Bizottság vezetőjeként megkínozza a rosszul teljesítő sportolókat.

Körte

A részben a középkorról szóló kiállítások, részben az internet által népszerűvé tett másik híres darab a virágzó körte nevű eszköz. A középkori kínzóeszközök tele vannak análozós, melleket markolászós, vaginázós kínzásokkal, ennek egy kulcsdarabja a körte is. Ennek lényege elméletben az, hogy egy körte alakú fémtárgyat feldugnak az ember végbélnyílásába, majd egy csavar segítségével ezt egyre jobban kitágítják ott bent.

A vasszűzzel szemben a körte nem csak erőszakos, de perverz is: a történészek szerint pont olyan, mint amilyennek az utókor mutatni akarta a középkort. Viszont eléggé úgy néz ki, hogy a fenékbe tolt körte sem létezett ebben a formájában. Később mégis hasznos eszköze volt annak, hogy a középkori Európát a kegyetlenség és a szexuális perverzió furcsa szerelemgyerekének ábrázolják (nem mondjuk, hogy nem volt az, csak azt, hogy vaskörtéket nem raktak egymás fenekébe. Legalábbis kínzási célból nem).

A körte létezése ellen két dolog szól: az egyik, hogy technikailag is kétséges, hogy képes volt-e a saját ürülékét az utcára öntő középkori ember egy ilyen modern csavaros szerkezet megépítésére. Ezeknek az eszközöknek az alapvető mozgatója a spirálrugó, ami újkori találmány. De az még az újkorban is kérdéses, hogy az akkori technológiával előállított körte elég erős lett volna-e a végbél szétfeszítéséhez.

A másik érv pedig az, hogy erről sincsenek korábbi feljegyzések. A 18. században jelentek ugyan meg ilyen körték, de ezeket párizsi bűnözők találták ki. Az ezekről szóló néhány forrás azt mutatja viszont, hogy ha a körtét néha be is rakták valakinek, akkor sem alulról tették azt, hanem szájba, elhallgattatva az áldozatot (és valószínűleg szintén elég komoly fájdalmat okozva).

Középkori csikizés

A magyarra fordítva spanyol csiklandozó nevű eszközt is előszeretettel sorolják a brutális középkori kínzások körébe sorolni. Ennek lényege, hogy a szokásos lassú kínzás részeként szép lassan nyúzzák le a bőrt az áldozatról. Ahogy Spencer McDaniel történész bemutatta, a karmos kínzóeszköz híre valójában a legmodernebb középkorból való: a Wikipédia korából.

Az eszközt valószínűleg eredetileg 19. századi csalók találták ki, hogy turistákat húzzanak le vele pénzzel. A csiklandozó a jelenlegi köztudatba csak akkor került bele igazán, amikor valaki létrehozott neki 2005-ben egy Wikipedia-oldalt kamu illusztrációkkal. A szócikk hoax volt, le is szedték – 13 évvel később.

De az internet nem felejt, így a spanyol csiklandozó azóta is fel-felbukkan különböző oldalakon. Olyan leírásokkal, mint hogy az eszköz „akkora, mint egy férfi kéz, éles ujjai pedig arra szolgáltak, hogy az áldozat húsát apró darabokban tépjék le a csontról”. Az internet szerint az eszköz annyira kedvelt volt, hogy a spanyol inkvizítorok fel is forrósították, hogy még jobban fájjon, és aztán a szörnyű fertőzésekbe haljanak bele az emberek. Ez ebben a formában persze nem igaz, de egy dologra biztos jó volt: valaki ezzel a szöveggel 2700 dollárért tudott eladni egy ilyet az interneten.

Azért ha most bárki fellélegezne, gyorsan leszögeznénk: az, hogy ezek az eszközök kitaláltak, nem jelenti azt, hogy a középkor emberei békében és szeretetben éltek volna. Lehet hogy nem voltak ilyen kifinomultan gonosz eszközeik, de amúgy a kínzás helyett sokkal inkább a kivégzés érdekelte őket. Ezt viszont nem kreatívkodással oldották meg, hanem azzal, ami a kezük ügyébe került: tűzzel, lovakkal, kövekkel, nem bonyolult technológiát igénylő végbélfeszítő körtével és egyéb dolgokkal.

Források:

Sagepub, Jstor, All That's Interesting, Tales of Times Forgotten