2024. augusztus 13. – 04:57
Ha valaki kicsit is követi az amerikai politikát – és hát választási év van, most igazából az is követi, aki nem annyira akarja –, biztosan rengetegszer találkozott már olyan kifejezésekkel, hogy vörös és kék államok, kék fal vagy vörös hullám. A színek jelentését is mindenki ismeri: a vörös a republikánusokra utal, a kék a demokratákra. Emberemlékezet óta ezekkel a színekkel van kódolva az összes létező választási és közvélemény-kutatási térkép is.
Mármint ha az emberemlékezetet úgy definiáljuk, hogy 24 év.
Meglepő módon ugyanis az amerikai politika legalapvetőbb és egészen ősinek gondolt szimbólumrendszere egészen fiatal, 2000-ben született meg, és azóta vésődött be mindenki agyába olyan mélyen, hogy teljesen természetesnek vesszük. Ha belegondolunk, amúgy egészen logikus, hogy ez nem olyan régi tradíció: elvégre a hidegháború évei alatt ki a fene akarta volna, hogy a vörössel, vagyis a kommunizmus színével asszociálják a pártját.
A színkódok kérdése egészen az 1960-as évek közepéig abszolút részletkérdés volt, és csak akkor kezdett el érdekessé válni, amikor elkezdtek terjedni a színes tévéadások, főleg a 70-es évek második felétől, amikor a választási kampány az elnökjelölti vitákkal egy óriási tévés show-vá változott. (Az első tévés elnökjelölti vitát egyébként még 1960-ban tartották, és itt Kennedy valósággal lemosta Nixont, aztán 16 év kimaradt, és csak 1976 óta rendszeres.)
A politikai és választási tévéműsorokban a két nagy párt színe a különféle ábrákon rögtön a piros és a kék lett (elvégre ezek az amerikai zászló színei is a fehér mellett), hogy melyik melyik, az az adott csatorna grafikusaitól függött. Maguk a pártok, illetve velük szimpatizáló médiumok jellemzően a saját oldalukat jelezték kékkel, és az ellenfelet pirossal – éppen a már említett vörös = kommunizmus asszociáció miatt. Voltak csatornák, ahol választásról választásra változott, melyik szín melyik pártot jelöli, voltak, ahol a brit hagyományokat vették át, ahol a kék szín a konzervatívoké, a vörös a liberálisoké. Annyira kaotikus volt az egész rendszer, hogy még egy olyan elmélet is szárnyra kapott, hogy az éppen regnáló elnök pártja az újraválasztáskor mindig színt változtat a grafikákon, hogy ne származzon előnye a „jobb” szín miatt.
És így jutunk el a legendás 2000-es elnökválasztásig a republikánus George W. Bush és a demokrata Al Gore között. Az eredmény nagyon szoros volt, a versenyt végül eldöntő floridai szavazás különösen, ami Bush győzelmét hozta, mindössze 0,009 százalékpontos különbséggel, azaz közel hatmillió leadott szavazatból 537 szavazatos előnnyel. A floridai törvények ilyen esetre előírják az újraszámlálást, ami el is kezdődött, ezt azonban Bush jogi csapata megtámadta a legfelsőbb bíróságon. A jogi csatározás több mint egy hónapig tartott, és ezalatt természetesen kizárólag ekörül forogtak a hírek és a közbeszéd az USA-ban. A végén egyébként 5:4-es döntéssel a bíróság Bushnak adott igazat és ezzel elnöki címet – így 1888 óta ez lett az első választás, ahol az a jelölt nyert, aki összességében kevesebb szavazatot kapott. Ilyesmi azóta is csak egyszer fordult elő: Donald Trump 2016-os győzelmekor, amikor Hillary Clintonra 2,8 millióval többen szavaztak, de az amerikai választási rendszer aránytalanságai miatt ez sem volt elég neki.
A színkódok szempontjából most az a részlet a fontos, hogy november 7. (a választás napja) és december 12. (a legfelsőbb bíróság ítélethirdetése) között a csapból is a választási térkép folyt, ami egyébként a floridai befutón túl is nagyon érdekes volt, Bush ugyanis 11 államban fordította meg az eredményt az előző elnökválasztáshoz képest. Na és melyik térkép volt az, ami a legtöbb csapból folyt? Az ország két legnépszerűbb lapjáé, a New York Timesé és a USA Todayé, amelyek éppen abban az évben jöttek ki először színes, nem is államokra, hanem megyékre lebontott eredményeket mutató térképekkel. Talán mondani se kell, ezeken a vörös volt a republikánusok színe, és a kék a demokratáké. És mivel tényleg ekörül forgott a világ harmincpár napig Amerikában, a színkódok bevésődtek a fejekbe, onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy ha bárki infografikát, választási térképet, illusztrációt készít, igazodik ehhez a színösszeállításhoz. Ami hamar átszivárgott a köznyelvbe is, megszülettek a vörös és kék állam kifejezések.
Amikor később a USA Today egyik szerkesztőjét megkérdezték, miért így osztották be a piros és kék színeket, azt mondta, mire ők kijöttek a térképükkel, a New York Timesé már megjelent, és azt követték, hogy ne zavarják össze az újságolvasókat. A NYT vezető grafikusa, Archie Tse pedig egészen banális választ adott: a republikánus és a red (vörös) szó egyaránt r betűvel kezdődik, így ez tűnt természetes asszociációnak. „Nem volt róla különösebb vita vagy egyeztetés a szerkesztőségben” – tette hozzá.
(Smithsonian, Verge)
