„Az Egyesült Államok vezető személyiségei szeretnék elaltatni a békeszerető erők éberségét, s ezért gyakran tesznek olyan kijelentéseket, hogy az Egyesült Államoknak nem áll szándékában annak a hatalmas fegyvermennyiségnek a bevetése, amelyet felhalmozott — ezeknek a fegyvereknek a létét csupán a Szovjetunió és a többi szocialista ország »elrettentésére« akarja felhasználni. A washingtoni vezetők végre felfoghatnák már, hogy a Szovjetuniót és szövetségeseit nem lehet ijesztgetni. Az az ízetlen »tréfa«, amely szombaton, augusztus 11-én hangzott el az elnöki farmon, ismét csak azt támasztja alá, hogy a lehető legnagyobb éberséget kell tanúsítani az Egyesült Államok és a NATO agresszív terveivel szemben.”
Ha hinni lehet a Népszabadság 1984. augusztus 15-i számának, Jurij Zsukov, a Pravda kolumnistája a fenti kemény szavakkal tette hozzá a maga két kopejkáját az egy nappal korábban kirobbant diplomáciai botrányhoz. Évtizedekkel később, 2003-ban egy másik újságíró, Mihail Rosztovszkij úgy emlékezett vissza, hogy azokban a napokban a szovjet propaganda mindent ki akart hozni az említett tréfára adott reakciókból. Sorra születtek a sértődött, fenyegető írások, amiket akár őszintének is lehetett vélni, elvégre Ronald Reagan, az akkori amerikai elnök mégiscsak azzal viccelt, hogy utasítást ad a Szovjetunió lebombázására.
Az egész a republikánus elnök szokásos szombati rádióbeszédével kezdődött augusztus 11-én, vagyis éppen negyven éve. Reagan Santa Barbara-i víkendházában ült, beszéde szövege előtte hevert megírva, a következő kezdőmondattal: „Amerikai honfitársaim, örömmel jelentem, hogy ma aláírtam egy törvényt, amely a vallásos diákcsoportoknak hosszú idő után végre engedélyezi, hogy tanítási időn kívül gyűléseket tartsanak állami középiskolákban is.” A technikusok a felvételre készülve mikrofonpróbát tartottak, amin az elnök kicsit átfogalmazta a kezdőmondatot, ekképpen:
„Amerikai honfitársaim, örömmel jelentem, hogy ma aláírtam egy törvényt, amely örökre hatályon kívül helyezi Oroszországot. Öt percen belül megkezdjük a bombázást.”
A viccelődő természetéről ismert Reagan nem először poénkodott ilyen helyzetben. 1982 októberében, arra készülve, hogy megszüntesse Lengyelország kedvezményes státuszát, sikerült a lengyel kormányt „egy rakás semmirekellő, tetves csavargónak” neveznie, és ez adásba került. Az eset után az elnöki stáb megegyezett az ABC-vel, az NBC-vel és más médiavállalatokkal, hogy a felvételen kívül elhangzott szövegeket nem fogják a későbbiekben leközölni. A médiacégek tartották is magukat ehhez: bár rögzítették a bombázós tréfát, nem adták le. Ennek ellenére a felvétel leirata, majd maga a felvétel valahogyan mégis kiszivárgott. A Fehér Ház szóvivője megpróbálta annyival elintézni a történteket, hogy nem reagál off-the-record dolgokra, de ezzel már nem tudta megállítani a botrányt.
1984 volt, a hidegháború utolsó időszaka, amikor Reagan fokozta a fegyverkezési versenyt, és ezzel növelte a nyomást a Szovjetunión. (Az, hogy az oroszok megpróbálták tartani a lépést a fegyvergyártásban, és emiatt észszerűtlen gazdasági döntéseket hoztak, hozzájárult a kommunista rendszer széteséséhez.) Ilyen feszült helyzetben bombázással viccelődni egy elnöknek nem lehet következmények nélkül. Az oroszok eleinte emésztették a dolgot, aztán elítélő nyilatkozatokkal árasztották el a világsajtót, és a miheztartás végett Vlagyivosztoknál fél órára elrendelték a riadókészültséget is. A szovjet hírügynökség, a TASZSZ „példa nélküli ellenségességről” írt, miközben nyugati diplomaták túlzónak minősítették a keleti reakciókat. A holland hírügynökség pedig fanyarul megjegyezte, hogy az elnök remélhetőleg óvatosabban teszteli a rakétáit, mint a mikrofonját.
Reagant valószínűleg a belpolitikai hatások jobban érdekelték: éppen elnökválasztási kampány zajlott, és az ízetlen tréfa miatt bezuhant a népszerűsége. Természetesen riválisa, a demokrata Walter Mondale sem hagyta ki a lehetőséget, hogy felelőtlennek és alkalmatlannak nevezze az elnököt. De ez sem volt elég ahhoz, hogy Mondale nyerjen, Reagan 1985 elején megkezdhette második ciklusát. Hozzáállása a Szovjetunióhoz nagyot változott a következő években, különösen, miután jó kapcsolatot alakított ki az 1985-ben hatalomra került Mihail Gorbacsovval. A két szuperhatalom nevében 1987-ben aláírták a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló szerződést, vállalva a nukleáris fegyverek egy részének megsemmisítését. (Ezt a szerződést 2019-ben mondta fel Donald Trump és Vlagyimir Putyin.)
A kínos mikrofonpróba azonban nem merült feledésbe, a popkultúra emléket állított neki. Jerry Harrison, a Talking Heads tagja és Bootsy Collins basszusgitáros még 1984-ben megalkották a Five Minutes című remixet, felhasználva a kiszivárgott felvételt. A remix kedvéért egyalkalmas zenekart is alapítottak Bonzo Goes to Washington néven. Nem nehéz dekódolni a nevet: a karrierjét színészként kezdő Reagan egyik sikerfilmje volt a Bedtime for Bonzo, amiben a címszereplő Bonzo egy csimpánz volt. A Bonzo, aki Washingtonba megy viszont nyilvánvalóan az elnökre utal, kvázi a majommal azonosítva őt:
