A normandiai partraszállás a második világháború egyik legnagyobb, legösszetettebb hadmozdulata volt, egyben óriási logisztikai bravúr. A szövetségesek néhány nap alatt százezernél is több katonát és rengeteg felszerelést tettek partra Normandiában, majd rést ütöttek a németek védvonalán, az Atlanti falon. A háború kimenetele szempontjából döntő jelentőségű hadművelet éppen nyolcvan éve, 1944. június 6-án kezdődött, azóta számos film, könyv és évfordulós újságcikk feldolgozta már a D-nap történetét. Arról viszont sokkal ritkábban esik szó, hogy milyen balsikerű főpróba előzte meg a partraszállást – pedig ha csekély mértékben is, de annak a tanulságai is hozzájárultak a hadművelet sikeréhez.
A háború legnagyobb megtévesztése
A szövetségesek 1942 augusztusában már tettek egy próbát az Atlanti fallal: a Jubileum hadműveletben Dieppe mellett hatezer, jórészt kanadai gyalogos rohamozta meg a parti védművet a brit haditengerészet és légierő támogatása mellett. A hatezerből fél nap alatt több mint 3600 katona meghalt, megsebesült vagy fogságba esett, a kudarc pedig egy időre elvette a brit vezérkar tervét a további próbálkozásoktól.
1944-re viszont változott a háborús helyzet. A német hadsereget megviselték a keleti fronton elszenvedett vereségek, de sok katonát elvont a harcoktól az is, hogy a megszállt országokban helyőrségeket kellett állomásoztatni. Emellett a német tengeralattjáró-háború sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a náci csodafegyverprojektek pedig csak nem akartak révbe érni. Hitler álma Anglia elfoglalásáról egyre távolabbinak tűnt, a britek ellenőrzésük alatt tartották a La Manche csatornát, sőt a német hátországot is rendszeresen tudták bombázni. A szövetségesek hadműveleti csúcsszerve, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága (SHAEF) elérkezettnek látta az időt a nyugati front megnyitására.
A partraszállás legkézenfekvőbb helyének a calais-i szoros tűnt, de a SHAEF inkább a több szervezési problémával járó Normandiát választotta. És miközben az egyesített vezérkar a partraszállást tervezte, rengeteg energiát fordított arra, hogy megtévessze a németeket, és elhitesse velük, hogy Calais környékén lesz a támadás.
Hogy ez sikerült, az egyrészt a németeket fals információkkal ellátó kettősügynök-hálózatnak köszönhető, különösen a Garbo fedőnevű Juan Pujol Garciának. Másrészt annak, hogy a szövetségesek adtak a látszatra: gumiból és furnérlemezekből hatalmas Potemkin-hadsereget építettek Dover környékén, és a fiktív sereg valódinak tűnt a német felderítők légi felvételein. Emellett a brit légierő is nagy erőkkel bombázta Calais környékét, mintha egy inváziós seregnek készítené elő a terepet. A vezérkar egy fontos tisztet is Doverbe vezényelt: a németek által jól ismert George Patton tábornokot, aki nem rajongott a feladatért, hogy egy szellemhadsereget kell irányítania.
A németek bedőltek a cselnek és Calais térségében várták a támadást, ott erősítették meg a védelmet. Egyedül Erwin Rommel tábornagy sejtette meg, hogy valójában Normandia lesz a célpont, de a német vezérkar nem vette komolyan a kétségeit.
Baráti tűz a parton
A partraszállás ilyen előzményekkel sem volt könnyű, elvégre Normandiát is védte a bunkerekkel, géppuskafészkekkel jól ellátott Atlanti fal. Ráadásul 1943 közepén a szövetséges csapatok nagy részét alapkiképzésen épphogy átesett, jellemzően tengerentúli újoncok alkották. A SHAEF főparancsnoka, a később amerikai elnökké választott Dwight D. Eisenhower tábornok elhatározta, hogy megedzi a háborút nem látott zöldfülűeket, és elrendelte, hogy a partraszállást megelőző kiképzésen és hadgyakorlatokon éles lőszert kell használni.
E direktíva következtében az angliai Woolacombe-ban létesített amerikai kiképzőbázisban szinte mindennaposak voltak a halálesetek. De az időjárás és a tenger is sűrűn szedett áldozatokat. Mint a Háború Művészete írja, többször előfordult, hogy a kétéltű járműveket egyszerűen felfordította a heves hullámverés. Akik ilyenkor az autó alá szorultak, azok megfulladtak, mások eltűntek a tengerben. Különösen kínos volt 1944 áprilisában a Smash One hadgyakorlat, amin a harckocsikat úszóképessé tevő különleges felszerelést próbálták ki. Harminckét tank közül hat a legénységgel együtt elsüllyedt a magas hullámok miatt, ráadásul mindez a díszvendég VI. György király, Winston Churchill és Eisenhower szeme láttára történt.
De a felkészülés során egyik fiaskó sem követelt annyi emberéletet, mint az 1944 áprilisában lezajlott Tigris hadgyakorlat. Ez a nagy, összfegyvernemi bevetés gyakorlatilag a partraszállás főpróbája volt a Plymouth közelében található Slapton Sandsnél, aminek adottságai nagyon hasonlítottak a vezérkar által kiszemelt normandiai partszakaszra.
Az első partra szállási gyakorlat április 27-én reggel történt és rögtön katasztrofálisra sikerült. Az akciót fél 8-ra tervezték, de a gyalogosokat és tankokat szállító LCT (Landing Craft, Tank) hajók közül néhány lemaradt. Emiatt a hadgyakorlatot irányító Donald P. Moon ellentengernagy elrendelte, hogy egy órával később, fél 9-kor kezdődjön a támadás. Ami azt jelentette, hogy a csapatszállítókat kísérő hadihajók tüzérségi támogatása is egy órával későbbre tolódott: eredetileg fél hét és fél nyolc között lőtték volna a partot, de az új ütemterv szerint fél nyolc és fél kilenc között.
A gond az volt, hogy ez az információ nem jutott el minden LCT-hez. Így történhetett meg, hogy a gyalogosok egy része éppen akkor szállt partra, amikor a brit hadihajók lőtték a partot – és persze a németeket eljátszó katonák is tüzelni kezdtek a partraszállókra. Nem tudni, hogy mennyien vesztek oda a káoszban, de biztosan százas nagyságrendről van szó. A katonák később 450 áldozatról beszéltek egymás között, de hivatalos feljegyzés nem ismert a pontos számról.
De a legrosszabb még ezután következett, amikor a hadgyakorlatba bekapcsolódtak a valódi németek.
Tökéletes célpontok és halálos mentőövek
A hadgyakorlat részeként a T-4 jelű konvoj a Lyme-öbölben manőverezett Slapton Sands felé. A konvoj nyolc LST-ből (Landing Ship, Tank) állt, vagyis az LCT-nél jóval nagyobb csapatszállító hajóból. A 116 méter hosszú, teherrel együtt majdnem ötezer tonnás LST-k szállították a gyalogosok nagy részét, a háborús filmekből jól ismert partraszálló csónakokkal, az LCVP-kkel együtt. Méretéből és tömegéből adódóan az LST lassú mozgású jármű volt, a katonák körében ezért elterjedt a rövidítés egy másik feloldása: Large Slow Target, azaz „lassú, nagy célpont”.
A nyolc LST-t a tervek szerint két brit hadihajó kísérte volna, a Scimitar és az Azalea, de az előbbi már a kihajózáskor nekiütközött az egyik LST-nek, ezért visszafordult a kikötőbe. Az amerikai erőkhöz nem jutott el ez az információ, mert a britek és az amerikaiak más rádiófrekvenciát használtak (ez általában is nehézkessé tette a kommunikációt). A brit haditengerészet küldött ugyan egy másik hajót, a Saladint az LST-k védelmére, de mire az odaért a konvojhoz, már megtörtént a baj. Ugyanis éppen a Lyme-öbölben cirkált egy Schnellbootokból álló német csapat is, és belefutott a szövetséges konvojba.
A Schnellbootokat az amerikaiak csak E-boatnak nevezték (E, mint enemy, azaz ellenség) és sok gondot okoztak a szövetségeseknek. Ezek a hajók torpedóval felszerelt gyorsnaszádok voltak, amik nevükhöz híven gyorsan tudtak felbukkanni, manőverezni, támadni és elmenekülni. Április 27-én éjjel tíz óra körül egy hat Schnellbootból álló raj hagyta el a németek által megszállt cherbourg-i kikötőt és másnap hajnal fél kettő körül észrevették a hadgyakorlatozó LST-ket. A lassú, nagy célpontok öt kilométer hosszan, libasorban követték az Azaleát, ami tökéletes formáció volt ahhoz, hogy a németek elkezdjék leszedni az LST-ket. A brit radarkezelők észlelték a hat naszádot, de azt hitték, azok is a hadgyakorlaton vesznek részt, ezért csak akkor derült ki, hogy valódi ellenség tévedt a főpróbára, amikor a Schnellbootok már ténylegesen támadtak.
Az LST-k merülése a méretükhöz képest kicsi volt, ezért a német naszádokról kilőtt torpedók egy része elhúzott a hajók alatt, de miután kisebb mélységre kezdtek lőni, több szállítóhajót is eltaláltak. Először az 507-es jelű LST-t kapta telibe egy torpedó, a robbanás begyújtotta a hajóból kiömlő gázolajat és átterjedt a gyúlékony felszerelésekre is. Az első percekben még mindig voltak olyanok a többi hajón, akik azt gondolták, hogy a tűzijáték a hadgyakorlat része, de hamarosan mindenki számára világossá vált, hogy német támadás alatt állnak – legkésőbb akkor, amikor az 507-es tíz perc alatt elsüllyedt. Amikor a konvoj parancsnoka rájött, mi történik, parancsba adta, hogy a hajók szóródjanak szét és partközelben menjenek vissza a kikötőbe.
Az LST-ken természetesen voltak fegyverek, de többnyire olyanok, amiket repülők ellen szántak. A Schnellbootok pedig tényleg gyorsak voltak, így fordulhatott elő az, hogy amikor az egyik elhúzott két LST között és az egyik amerikai hajó rálőtt a német naszádra, a másik LST-t sorozta meg, megsebesítve 18 embert. A Schnellbootok nem szenvedtek komoly veszteséget, de a visszavonuló konvojt alaposan megtépázták, mielőtt Cherbourg felé vették volna az irányt. Az 507-es mellett az LST-531 is elsüllyedt, a 289-es pedig lángba borult, de sikerült a felszínen maradnia és partot érnie.
Amikor a segélykérő jelzésekre a Saladin és még néhány szövetséges hajó megérkezett a rajtaütés helyszínére, a németek már eltűntek. A hajók 45 túlélőt tudtak kihalászni a vízből és persze rengeteg halottat. Az égési sérülések mellett többekkel kihűlés végzett, sok katona pedig megfulladt. Az amerikaiak nagy részét ugyanis nem képezték ki a brit gyártmányú mentőöv használatára. A mentőövet hónaljig kellett felhúzni, de sokan csak derékig húzták fel, mert a felszerelés miatt nehézkes lett volna feljebb rángatni. Amikor ezek a katonák a vízbe ugrottak, a hátizsákjuk miatt a súlypontjuk túl magasan volt és fejjel lefelé belefordultak a vízbe. Megfulladtak, mielőtt kiszabadulhattak volna ebből a helyzetből.
Fontos tanulságok
A hivatalos jelentés szerint a Lyme-öbölben lezajlott rajtaütés 749 életet követelt: 639-en meghaltak, 110 embert eltűntnek nyilvánítottak. A sebesültek száma körülbelül kétszáz volt. A kudarc után a hadgyakorlatot lefújták, a túlélőket és az őket ellátó ápolókat titoktartásra kötelezték, nehogy a fiaskó híre rombolja a partra szálló csapatok morálját. A történteket csak a partraszállás sikere után hozták nyilvánosságra egy rövid sajtóközleményben, ami nem sok figyelmet kapott a normandiai diadal hírei mellett.
A partraszállás a németek beavatkozása ellenére nem került veszélybe, mert a Schnellbootok legénységei utánpótlást szállító konvojnak gondolták az LST-ket. Az elesett szövetséges tisztek közül tízen a legmagasabb biztonsági minősítésűek voltak, ők tudtak arról, hogy pontosan hol történik majd a valódi partraszállás. A SHAEF eleinte tartott attól, hogy a németek esetleg valamelyiküket elfogták és kivallatják, de később mind a tíz tiszt holttestét megtalálták.
Eisenhower tajtékzott, és kihallgattatott minden túlélő főtisztet. A nyilvánvaló hibák – például a libasor formáció – ellenére kiderült, hogy mindenki a protokoll szerint cselekedett. Még a rajtaütés alatt teljesen passzív Azalea kapitányának az érvelését is elfogadták. Ő azt mondta, hogy a parancsa szerint minden helyzetben tartania kellett a pozícióját, és egyetlen kísérőhajóként amúgy is legfeljebb csak újabb célpontot szolgáltatott volna a Schnellbootoknak. Így végül senki nem került hadbíróság elé, de a hadgyakorlatot irányító Donald P. Moon nem bírta feldolgozni a történteket: depressziós lett, majd 1944 augusztusában főbe lőtte magát.
A SHAEF fontos tanulságokat vont le a kudarcból és új intézkedéseket vezetett be a normandiai partraszállás előtt. Például egységesítették a rádiófrekvenciákat, hogy a szövetségesek kommunikációja ne akadozzon. A gyalogosokat alaposan kiképezték a mentőöv használatára, és kisebb hajók álltak készen arra, hogy a vízbe került katonákat összegyűjtsék. A Schnellbootoknak pedig külön figyelmet szentelt a vezérkar, júniusban brit vadászbombázókkal semmisítették meg a német naszádok jelentős részét.
A legfrissebb kutatások szerint a normandiai partraszállás első napján 4413 szövetséges katona esett el, közöttük 2499 amerikai. A Tigris hadgyakorlat és az azt megelőző, hónapokig tartó, éles lőszeres kiképzés ennél több áldozatot követelt. A vezérkar titkolózása miatt még ma sem ismert a Tigris több fontos részlete, de az utókor nem felejtette el a balsikerű hadgyakorlatot, több emlékhelye is van a partraszállás főpróbájának. A legismertebb egy devoni lokálpatrióta, Ken Small erőfeszítéseinek köszönhetően létesült 1984-ben Slapton Sandsen. Az emlékmű egy tengerből kiemelt M4 Sherman tank, ami az egyik LST-vel együtt süllyedt el.
