150 ezer kecskét irtottak ki mesterlövészek helikopterekről, hogy megmentsék a galápagosi óriásteknőst
2024. május 12. – 06:31
A Galápagos-szigetekről az embernek elsőre garantáltan az óriásteknősök jutnak az eszébe, másodszor pedig talán Darwin, aki az 1830-as években arra járt, és az ott látottak indították el az evolúció elméletének kidolgozása felé. (Mellékszál, de Darwint a híres, ősz szakállas kép miatt mindenki automatikusan idős emberként képzeli el, de valójában a Galápagos-expedíció idején mindössze 26 éves volt).
Az óriásteknősök nem véletlenül a szigetek leghíresebb lakói, a hatalmas, akár 400 kilósra megnövő jószágok 100-150 évig is vidáman eléldegélnek. Amikor az első felfedezők kikötöttek a szigeteken, még százezerszám éltek arrafelé, a 16. századi populációt utólag 250 ezerre becsülik a kutatók. Galápagos aránylag távol esett a népszerű hajózási útvonalaktól, és mivel különösebben értékes természeti kincseket nem találtak a szigeten a tengerészek, a teknősök jó ideig megúszták az igazán nagyüzemi vadászatot. A helyzet akkor változott meg, amikor az 1800-as évek elején az első telepesek nekiálltak állandó ittlétre berendezkedni. A nagy, lomha óriásteknős gyakorlatilag egy több száz kilós élő éléskamra volt a szemükben, és az évszázad közepén, amikor kitört a kaliforniai aranyláz, remek exportcikknek is bizonyult, amivel etetni lehet az aranyásókat. Az igazán nagy gondot viszont nem is az emberek, hanem a velük érkező állatok jelentették: a kecskék és szamarak felzabálták a teknősöknek is élelmet jelentő növényzetet, a patkányok pedig megették a tojásaikat.
Nagyjából száz év alatt, a 20. század második felére a teknősök száma pár tízezerre csökkent, és mire az 1990-es években eljutottunk oda, hogy valamit csak kéne tenni értük, már a kihalás szélén álltak. 1995-ben a Tortoise Summit nevű angliai konferencián megszületett a döntés: a teknősöket meg kell menteni. Hamarosan össze is állt a nagy terv: ha három szigeten sikerülne teljesen lenullázni a vadon élő kecskék populációját, a teknősök újra háborítatlanul élhetnének, és nem veszélyeztetné semmi a fennmaradásukat (a vadászatukat ekkorra már rég betiltották természetesen). 1997-ben elkezdődött a Project Isabela, a totális háború a kecskék ellen.
A hadművelet az Isabela-, a Santiago-, és a Pinta-szigetre koncentrált (a teljes szigetcsoport amúgy 18 nagyobb, és 107 kisebb szigetből áll), és az itt élő, 150-200 ezer kecske teljes megsemmisítése volt a cél. Hamar kiderült, hogy az ortodox módszer, miszerint odamegyünk, és vadászpuskákkal halomra lövöldözzük őket, nem igazán hatékony, a kecskék mennyisége és a nehéz terep miatt. A háborút menedzselő Darwin Alapítvány Új-Zélandról kért segítséget, és hamarosan meg is érkezett a felmentő sereg: helikopteres mesterlövész egységek. Így már a nehezen megközelíthető kecskebúvóhelyek is vadásztereppé váltak, a helikopterek zajától megrémült, nagyobb csordában menekülő állatokat a magasból könnyedén leszedték a lövészek. Aztán eljött az a pont, ahol már ez sem volt elég, a kecskék nagyjából 90 százalékát ugyan sikerült kiirtani, de a sűrű erdős részeken továbbra is jó pár ezer állat várta, hogy elmúljon a veszély, újra elkezdjenek szaporodni és sokasodni, és elenni a növényzetet a teknősök elől.
Ekkor vetették be a Júdás-kecskéket. Ezt a nevet olyan nőstény kecskékre akasztották, amelyeket befogtak, sterilizáltak, GPS-jeladóval láttak el, majd visszaengedtek a vadonba. A Júdás-kecske magához vonzotta a rejtőzködő hímeket, a helikopteres mesterlövészek meg a GPS-jel alapján megtalálták, és szépen lelövöldözték őket. 770 ilyen kecskét vetettek be, és végül 2006-ban, több évnyi háború, és 6 millió dollár elköltése után, 150 ezer (más becslések szerint 250 ezer) kecske elpusztítása árán a három szigetet teljes mértékben kecskementesnek sikerült nyilvánítani. A növényzet visszanőtt, a teknősök megmenekültek, a populációjukat ma húszezerre becsülik. Darwin meg alighanem erősen vakarná a fejét, hogy mennyiben számít a természetes evolúció részének, ha egy faj a kihalás szélére kerül, mert nem tud alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez, de egy erősebb faj, az ember, helikopterekkel és fegyverekkel visszaállítja neki az eredeti környezetét (amit korábban ő maga változtatott meg), hogy mégis túléljen.
