„Ne ropogtasd már folyton az ujjaidat, mert tönkremennek az ízületeid!” – sokunknak ismerős lehet az ilyesfajta szülői intelem, és bár kétségkívül a legjobb szándékkal hangozhatott el, a tudomány jelen állása szerint alaptalan: minden eddigi vizsgálat arra jutott, hogy az ujjropogtatás nem okoz ízületi gyulladást.
Az egyik első kutatót, aki tüzetesebben vizsgálta a kérdést, személyes motiváció hajtotta: gyerekkorában Donald Unger is kapott a fentihez hasonló dorgálást. Ő azonban nem fogadta meg a szülői tanácsot, hanem tovább tördelte a kezeit – de csak a balt, sohasem a jobbat. Aztán ötven évvel később, már orvosként megvizsgálta a saját kezeit, és megállapította, hogy sem ízületi gyulladás, sem semmilyen más elváltozás nem figyelhető meg egyiken sem. 1998-ban meg is írta az önvizsgálat eredményét az Arthritis & Rheumatology nevű szaklapnak.
Tudományos mércével mérve persze egy egyfős minta nem éppen tekinthető perdöntőnek, pláne, hogy az az egy fő sem igazán volt pártatlan. Azóta azonban más vizsgálatok is születtek, és ezek is ugyanerre a konklúzióra jutottak. Kevin deWeber is érintettként vágott bele társaival a téma feltárásába, de ő nem saját magát vonta be a vizsgálatba, hanem több mint kétszáz embert, akiknek röntgenfelvételeket készített a kezükről. A résztvevők nagyjából húsz százaléka vallotta magát rendszeres ujjropogtatónak, de a 2011-ben a Journal of the American Board of Family Medicine szaklapban publikált vizsgálat nem állapított meg náluk nagyobb valószínűséggel ízületi gyulladást, mint azoknál, akik nem éltek ezzel a szokással.
Hiába jutott minden hasonló vizsgálat nagyjából ugyanerre az eredményre, a gyulladáskeltő ujjropogtatás mítosza a mai napig él. DeWeber szerint ennek az lehet a magyarázata, hogy a ropogtatással járó hang valóban elég vészjósló tud lenni. A „ropogást” azonban nem az okozza, hogy az ízületeink ilyenkor ténylegesen recsegnek-ropognak. Az ízületeket körülvevő folyadékban apró levegőbuborékok alakulnak ki, az ujjak nyunyorgatásakor azonban ezek kipukkadnak, ez idézi elő pattogó hangot. Ilyen légbuborékok egyébként a hajók hajócsavarjánál is létrejönnek, majd kipukkadnak, és ott valóban okozhatnak is problémát, de ízületeink szerencsére másképpen működnek.
Mindenesetre érthető, hogy ettől a ropogó hangtól egyesek hátán feláll a szőr. Az ízületek sérülése valóban hozzájárulhat a gyulladásuk kialakulásához, márpedig egy-egy fickósabb ropogtatás tényleg tud olyan hangos lenni, hogy egy kívülálló joggal szisszen fel a hallatán. „Valami erőteljeset csinálsz, ezért úgy tűnik, mintha megsértenéd az ízületeidet. Ez egy természetes következtetés, amire az emberek juthatnak, de nincs semmilyen ezt alátámasztó bizonyíték” – állapította meg Kevin deWeber.
Ugyanő azonban jó tudós módjára azt is hozzátette, hogy száz százalékos bizonyosságot életszerűtlen lenne elvárni a tudománytól ebben a kérdésben. Hiszen ehhez arra lenne szükség, hogy jelentős számú embert egyenlő arányban ujjropogtatók és nem ropogtatók csoportjába soroljanak, és egész életükön át kövessék őket, megbizonyosodva arról, hogy következetesen betartják a ropogtatást, illetve a nem ropogtatást, hogy aztán az ízületeik vizsgálatából megalapozott következtetést lehessen levonni. Ennyire talán nem jelentős a kérdés, hogy bárkit ilyesmire kárhoztassunk, pláne, hogy már enélkül is elég nagy magabiztossággal állítható, hogy nincs kapcsolat a ropogtatás és a gyulladás között.
Az önmagát kísérleti alanyként a tudomány szolgálatába állító Donald Unger erőfeszítéseit egyébként 2009-ben a furcsa, vicces, esetleg feleslegesnek tűnő, de annál komolyabban vett és korántsem jelentéktelen kutatásokért járó IgNobel-díjjal ismerték el.
