„Koporsó-torpedó a legújabb divat Amerikában”
– írta a Vasárnapi Ujság 1896. július 19-i számában. A többek közt Jókai Mór alapította lap akkor már több mint négy évtizede szállította a nagyvilág érdekességeit a polgároknak, de a törzsolvasók talán még így is meglepődtek ennek a mínuszos hírnek a morbid címén. Hát még a folytatáson:
„Több milliomosnak a holttestét elrabolták a zsiványok, hogy az örökösöket megzsarolják, s ezért a gazdag embereket olyan koporsókban temetik el, melyeknek fölfeszítésekor a halott rablót egy lövés rögtön elpusztítja.”
A 19. században lassabban terjedtek a hírek, akár évek teltek el, amíg egy európai lap beszámolt egy tengerentúli találmányról. A Vasárnapi Ujság is némi késéssel írt a meghökkentő nevű koporsótorpedóról: ilyen eszközök már az 1880-as években léteztek. Az elrabolt holttestek problémája pedig nem csupán a milliomosokat érintette, hanem gyakorlatilag minden társadalmi réteget. A sírrablók ugyanis csak ritkán loptak el halottakat zsarolási céllal – sokkal gyakoribb volt, hogy egyszerűen eladták a megszerzett holttesteket. Persze ha valamilyen értékes családi ékszert is találtak a sírban, azt sem hagyták ott.
A halottak legnagyobb felvevőpiacát az orvostudomány körül kellett keresni. Az orvosi egyetemeknek és az első kutatóintézeteknek folyamatosan szükségük volt nemrég meghalt emberek holttesteire, mert ekkoriban a legtöbb betegség mögött anatómiai okokat sejtettek és kerestek. Legális úton viszont gyakorlatilag csak a kivégzett bűnözők és a testüket a tudománynak felajánló donorok tetemeit lehetett beszerezni, ez pedig édeskevés volt a medikusok képzéséhez és a különféle kísérletekhez.
Ennek folyományaként Angliában már a 18. század első felében kialakult egy bizarr együttműködés a sírrablásra hajlandó tolvajok és az orvosok között. Az előbbiek beszerezték és jó pénzért eladták a holttesteket az utóbbiaknak, akik nem kérdezősködtek, hogy honnan vannak a hullák. A 19. századra aztán Amerikában is beindult az üzlet: az orvostudomány fejlődése egyre több oktatási célú halottat igényelt, és kisebb alvilági iparág alakult a friss holttestek beszerzésére.
Mondani sem kell, a jelenség mélységesen felháborította az eltűnt halottak hozzátartozóit és úgy általában a jobb érzésű embereket. A megfelelő temetés nagyon fontos volt a legtöbb keresztény családnak: még ha hosszú ideig kellett is spórolniuk, az általuk elérhető legjobb színvonalon adták meg a végtisztességet eltávozott szeretteiknek. Ráadásul a feldúlt sírokból elrabolt holttestek problémája kellemetlen vallási kérdéseket is felvetett. Sokan úgy gondolták, hogy a holtaknak nyugodtan kell pihenniük, hogy a végítélet idején feltámadhassanak, a hullarablók pedig ezt a pihenést zavarták meg.
Természetesen megpróbáltak védekezni a tetemtolvajok ellen. Anglia és Skócia több temetőjébe is őrséget szerveztek, sőt őrtornyokat is építettek a temetőkbe. Akik nem bíztak a néha lefizethetőnek bizonyuló őrökben, azok előtt ott állt a mortsafe lehetősége, amit talán biztonsági sírnak fordíthatnánk. A mortsafe alaposan megnehezítette a sírrablók dolgát, és többféle kivitelben létezett. Volt, aki fémkoporsóba hegesztve hantolta el néhai hozzátartozóját, mások vasrácsokkal és kőtömbökkel zárták el a halottaikhoz vezető utat.
Az 1880-as évekre Amerikában olyan méretű lett a probléma, hogy az egyik legamerikaibb megoldáshoz nyúltak: a fegyverhez. A közvetlen előzmény egy 1878-as ohiói botrány volt. Abban az évben Cincinnati környékén legalább egy tucat holttestet elloptak, köztük egy korábbi ohiói képviselő, John Scott Harrisonét. Harrison az Egyesült Államok kilencedik elnökének, William Henry Harrisonnak a fia volt (sőt a későbbi huszonharmadik elnök, Benjamin Harrisonnak az apja), ezért esete minden fontosabb amerikai lapba bekerült.
Amikor a családja eltemette a képviselőt, a temetőben egy másik család éppen keresett egy holttestet, ami az egyik szomszédos sírból tűnt el. Harrison egyik fia nyomozni kezdett, és házkutatási paranccsal kopogtatott be az ohiói orvosi főiskolákra. Az egyikben meg is találták a halottat egy tartósítószerrel teli pácolókádban. Egy másik egyetemen pedig Harrison fia dermesztő felfedezést tett: saját apja nemrég eltemetett hulláját találta meg egy kötélen lógva. Az egykori képviselőt rögtön visszaszállították a családi kriptába – amit egyébként a sírrablókra gondolva már előzetesen megerősítettek és őriztettek is, de a jelek szerint nem eléggé.
Az eset után Ohióban több önjelölt feltaláló is a sírok felfegyverzésében látta a megoldást. Egy Columbusban élő művész, Philip K. Clover, már 1878-ban szabadalmaztatott egy önműködő puskát, amit koporsótorpedónak nevezett el. Hozzá kell tenni, hogy a „torpedó” szót akkortájt nemcsak vízben kilőtt robbanó szerkezetekre használták, hanem mindenféle egyéb robbanófegyverre is (magyar példa is van erre: Zubovics Fedor huszárkapitány szárazföldi torpedónak nevezte el a gyalogsági aknáját).
Clover koporsótorpedója egy puskaporral és fémgolyókkal megtöltött puskacső volt, aminek elsütőszerkezetétől drótok vezettek a halott végtagjaihoz. A csövet a halott feje mellé rejtették, így amikor a sírrabló megmozdította a holttestet, hogy kiemelje a sírból, meghúzta valamelyik drótot, a koporsótorpedó pedig jó eséllyel eltalálta őt.
Még radikálisabb megoldást ígért egy volt circleville-i hagyatéki bíró, Thomas N. Howell találmánya, amit 1881-ben jegyzett be. Az ő torpedója egy koporsófedélre erősített szárazföldi akna volt, ami a fedél elmozdításakor robbant fel. Howell napilapokban is hirdette találmányát ezzel a blikkfangos szöveggel:
„Aludj jól, édes angyalom, ne félj, hogy pihenésed kísértetek zavarják, mert leplekbe burkolt alakod felett egy torpedó lapul, készen arra, hogy darált húst csináljon bárkiből, aki megpróbál téged pácolókádba vinni.”
Clover és Howell mellett mások is próbáltak beszállni a koporsótorpedó-bizniszbe, és az amerikai vevők hamarosan válogathattak a különféle modellek közül. Arra is volt példa, hogy a találmány a terv szerint működött. 1881 januárjában a Stark County Democrat beszámolt arról, hogy az ohiói Mount Vernon temetőben három sírrabló megpróbált kifosztani egy torpedóval védett sírt. A fegyver felrobbant, megölte az egyik rablót, egy másiknak pedig eltörte a lábát.
A koporsótorpedókat a századfordulóig biztosan használták, ennek ellenére nem terjedtek el széles körben. Egyszerűbb volt őröket fizetni addig a pár napig, amíg a holttest bomlása beindul, és a halott már használhatatlanná válik az orvosi egyetemeknek – és így a sírrablóknak is. Idővel a jogi szabályozás is lépett: a Harrison holttestével történtek után például 1881-ben megszületett az ohiói anatómiatörvény, majd más államok is követték a példát. Ezek a törvények egyrészt szigorították, másrészt szervezettebbé tették a halottak nyilvántartását és a felhasználható holttestek elosztását az orvosi intézeteknek. Az anatómiatörvények lassacskán megszüntették a sírrablók felvevőpiacát.
És nem mellesleg a technológia és a tudomány fejlődése is betett a sírrablóknak. A jobb hűtési technológiákkal már tovább lehetett tárolni halottakat, nem volt szükség friss holttestekre. Az orvostudománynak egyébként is egyre kevesebb halottra volt szüksége, mert megjelentek az első kórházi képalkotó berendezések, például a röntgengépek. A következő évtizedekben pedig szinte minden orvosi szakterületen a mikrobiológia vált izgalmas kutatási iránnyá. Az anatómia jelentősége háttérbe szorult, illetve az orvosi egyetemek alaptantárgya maradt, amin kiszórják az elsőéves hallgatók egy részét (bár egy jó puska még ezen is segíthet).