2024. március 31. – 20:53
Az 1500-as években nem volt túl szívderítő dolog aztéknak lenni. A század elején a birodalom a fénykorát élte, a mai Mexikó középső részén nagyjából 22 millió ember élt a három nagy szövetséges városállam fennhatósága alatt. Száz év múlva már csak kétmillióan voltak. Történelemórákról emlékezhetünk még, mi is történt: 1519-ben partra szállt a spanyol konkvisztádor, Hernán Cortés, és alig pár száz katonával háborút indított, majd megdöntötte és leigázta az egész azték birodalmat. Ehhez persze nemcsak az európai technológiai fölény és a hadi géniusz kellett, hanem az is, hogy a spanyolok magukkal hozzák az európai betegségeiket, amelyek ellen az aztékok teljesen védtelenek voltak. 1520-ban fekete himlő söpört végig a birodalomban, megölve többek között a császárt és még nagyjából nyolcmillió embert – igazából ez döntötte meg a birodalmat, nem az európai betolakodók fegyverei.
Kevésbé ismert, hogy ezt pár évtizeddel később egy még pusztítóbb járvány követte, amiről viszont a mai napig nem tudják, hogy valójában milyen kórokozó és milyen betegség szedett 12–15 millió áldozatot. Az aztékok által cocoliztli néven hívott kór még jó párszor visszatért a század végéig, a legsúlyosabb az 1576-os, nagyjából kétmillió áldozattal járó hullám volt. Aztán nagyjából nyomtalanul eltűnt, és igazából maguk az aztékok sem jártak sokkal jobban, bár nekik legalább a leszármazottaik élnek ma is Közép-Amerikában.
Itt tegyünk egy kis kitérőt: vajon miért lehet az, hogy az európaiak betegségei megtizedelték az amerikai őslakosokat, de ez fordítva nem történt meg? Röviden azért, mert akkoriban nem igazán voltak ilyen betegségek az amerikai kontinensen. A középkori Európában a városiasodás (azaz rengeteg ember kis helyre összezsúfolva, borzalmas higiéniai körülmények között) és az állattartás egészen más nagyságrendben volt jellemző, márpedig ez a két dolog a melegágyuk az állatról emberre átugró, mutálódó, majd a védtelen populációban borzalmas pusztítást végző vírusoknak. Az amerikai őslakóknál nem voltak ennyire optimálisak a körülmények az ilyesmi kialakulásához, meg is úszták a dolgot sok évszázadon át – ezért is volt annyira durva, amikor először szembesültek a fehér ember által behurcolt kórokozókkal.
De vissza 1545-be, amikor a fekete himlő által amúgy is megtizedelt és ráadásként egy brutális szárazság következményeit nyögő azték népre lecsapott a cocoliztli. A betegség a helyiek és Cortés spanyol felcserei előtt is ismeretlen volt, a tünetei pedig elég rémisztőek: magas láz, súlyos fejfájás, szédülés, elfeketedett nyelv, sötét színű vizelet, hasmenés, majd vérzés, gyakorlatilag minden testnyíláson át. (Ez amúgy sok részletében a leghírhedtebb vérzéses lázas betegségre, az ebolára emlékeztet.)
Az, hogy milyen hosszú lehetett a tünetmentes, de már fertőző lappangási időszak, sok évszázad távlatából már nem megállapítható, de a korabeli feljegyzések alapján a betegség nagyon hatékonyan terjedt, és a súlyosabb eseteknél az első tünetek megjelenése után egy héten belül, általában három–négy nap alatt beállt a halál. A túlélési arányról nincsenek igazán adataink, mert a cocoliztli hatásait elég nehéz vizsgálni utólag: a betegségnek nincsenek olyan nyomai, amik a csontokon is megjelennének, így a régészeti leletek kevés támpontot adnak. Mindenesetre a kutatók szerint a járvány összesen 12 hullámban tért vissza, de a későbbiek már jóval kisebbek voltak. Az utolsót 1813-ra datálják.
De mi lehetett ez a betegség?
A spanyolok egy ideig tífuszként hivatkoztak rá, de annak a tünetei nem stimmelnek a tapasztaltakkal. Mivel Európában nem jegyeztek fel hasonlót, a kutatók úgy gondolják, amerikai eredetű kórokozó okozhatta, amit – mivel elég gyorsan végez az áldozatával – sosem hurcoltak vissza Európába, és néhány fellángolás után el is tűnt. Hasonló vérzéses lázról egyébként az 1300-as évekből is vannak feljegyzések a Kolumbusz előtti Amerikából, sőt, akadnak, akik egy hasonló járványt sejtenek, legalább részben, a maja civilizáció összeomlásának hátterében is a 8–10. században.
DNS-vizsgálatok érdekes eredményt hoztak: a szalmonella baktériumának egyik variánsa, az úgynevezett Paratyphi C jelenlétét mutatták ki korabeli, valószínűleg a járványban meghalt emberek maradványaiban. Ez a baktérium a paratífusz nevű betegség kórokozója, ami a mai napig problémákat okoz sűrűn lakott, de fejletlen, jellemzően trópusi országokban, becslések szerint évi öt–hat millió embert fertőz meg olyan területeken, ahol rosszak a higiéniás körülmények, és szennyezett az ivóvíz. A halálozási aránya tizenöt százalék körüli antibiotikumos kezelés nélkül. A probléma az, hogy a paratífusz tünetei és a betegség lefolyása sem stimmelnek azzal, amit a cocoliztli okozott.
A járvány mindenesetre megpecsételte az amúgy is megtépázott azték birodalom sorsát. A brutális emberveszteség éhínséghez vezetett, hiszen nem nagyon volt, aki a földeken dolgozzon. A túlélők azt gondolták, az istenek büntetik a népüket a kórral, ami, úgy tűnt, a spanyol hódítókon nem fog (valójában náluk is voltak dokumentált fertőzések és halálesetek, de arányaiban sokkal kevesebb, mint az őslakóknál). Vannak történészek, akik ezt tartják annak a pontnak, amikor elindult a kereszténység diadalútja a mai Mexikó területén, mert a hitükben megrendült túlélő őslakók a misszionáriusokhoz fordultak. Eközben egész régiók néptelenedtek el, földbirtokok váltak gazdátlanná – nem csoda, hogy a spanyoloknak már szinte gyerekjáték volt a teljes birodalmat az uralmuk alá hajtani és több száz évig gyarmatként meg is tartani.
