Jól ismerjük, milyen érzés a hideg zuhany alá beállni, meleg vízzel kezet mosni, vagy ahogy egy kimerítő futás után a homlokunkon lefutnak az izzadságcseppek. A vízzel való érintkezés a leghétköznapibb szituációk között van, ezért legtöbbünknek fel sem tűnik, hogy a jól ismert „nedves érzet” valójában nem más, mint érzéki csalódás.
A bőrünk sokféle, különböző célt szolgáló receptorokat tartalmaz, amiknek segítségével érzékelni tudjuk a külső világból érkező ingereket. Ezek az apró idegsejtek regisztrálják és adják tudtunkra többek között a minket érő nyomást, tapintást vagy a hideg- és melegérzetet. Ha olyan jeleket küldenek az agyba, hogy ezek az ingerek extrém erősek, ott létrejön a fájdalom érzése.
Olyan receptort viszont az emberi testben sehol sem találni, ami magát a nedvességet érzékelné. Más úton persze azért észreveszi az idegrendszer, ha mondjuk nyakon öntenek egy vödör vízzel, ezt pedig pontosan az előbb felsorolt receptorok által teszi. A víz jól ismert hűvös selymességét a tapintást és hőt érzékelő idegek együttes hatása adja, az agyunk pedig megtanulta ezeket a jellegzetes ingereket összepárosítani, és a jellegzetes ingerkombinációból összerakja, mi történt, így ilyen esetekben rögtön arra következtetünk, hogy folyadék érte a testünket.
Az érzés intenzitása egyébként egyéntől és a víz hőmérsékletétől is nagyban függ: azért is érezzük a hidegebb vizet nedvesebbnek, mint a langyosat, mert a testhőmérséklettől való nagyobb eltérés erősebb ingereket vált ki. Sőt, még a testszőrzet mennyisége is fontos szerepet játszik, hiszen az elősegíti a tapintás érzékelését.
Ez a tanult érzet az esetek többségében jól is működik, viszont nem becsaphatatlan. Gumikesztyűn keresztül például ugyanúgy azt érezhetjük, hogy a kezünk vizes lett, annak ellenére, hogy közvetlenül nem érintkezik vele. Szintén gyakran előforduló dilemma, amikor a szárítón lévő ruháról tapintással nem tudjuk biztosan eldönteni, hogy az még nedves-e, vagy csak hideg, mivel ilyen esetben érzésre nagyon hasonló a kettő. Erre az egyik legelterjedtebb praktika, ha az ajkunkhoz érintjük, és ha elkezd a ruha azon a ponton felmelegedni, akkor már megszáradt.
Viszont egyes rovaroknak, például a csótányoknak vagy a botsáskáknak nem lennének ilyen mindennapi problémái, a szárítón levő mosott ruhával, hiszen a csápjaikban megtalálhatók olyan, úgynevezett higroreceptorok, amik a páratartalom érzékelését teszik lehetővé.
Felhasznált források: University of Southampton, National Library of Medicine, Journal of Neurophysiology, IFLScience