A középkori Velencében még tudtak keményen bulizni. Különösen akkor, amikor a szórakozás sajátosan keveredett az évszázados konfliktusok rendezésével. Ezek a konfliktusok nem oldódtak meg ugyan, de egy időre kicsit mindenki levezethette a feszültséget. Mert hamar elszáll az ember harci kedve, ha az ellensége belepofozza egy hídról a szennyvizes csatornába. Ennek a furcsa szokásnak a mementója mai napig a Ponte dei Pugni, vagyis Az öklök hídja.
Ránézésre a híd Velence 400 hídja közül a jelentéktelenebbek közül való, turistaszemmel első blikkre érdekesebb látványosság lehet a közeli Chiesa di San Barnaba-templom, ami egyébként a könyvtár épülete volt az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagban. De a látszat csalóka: a híd története nagyon érdekes, és azt is megmagyarázza, hogy miért található a Ponte dei Pugnin négy darab, márványból kirakott lábnyom.
A Velencei Köztársaságot a dózse mellett nagy hatalmú családok, klánok irányították, és ezek a dinasztiák gyakran ellenségeskedtek egymással. Különösen utálta egymást a hajóépítő Castellani klán és a halászatban utazó Nicolotti dinasztia. A két frakció már a 14. században szervezetten össze-összecsapott a város utcáin, erről az első említés 1369-ből való. 1421-ben pedig a két klán már hidakon is küzdött egymással. Aztán egyre inkább a hidak váltak a legfontosabb csataterekké, és a XVI. századtól a battagliole sui ponti (azaz „kis harcok a hidakon”) valóságos nemzeti sport lett a városállamban.
A harcokat eleinte kihegyezett és tűzben edzett végű botokkal vívták, ez volt a guerra di cane (botok háborúja), és ez a harcmodor érthető módon elég sok áldozattal járt. Minden összecsapás után súlyos sebesültek és gyakran halottak is voltak mindkét oldalon, amíg 1585-ben be nem következett a paradigmaváltás ezekben a középkori deathmatchekben. Abban az évben a Castellani klán éppen alulmaradt egy hídon zajló ütközetben, amire úgy reagáltak, hogy eldobták a maradék botjaikat, levetették páncéljaikat és heccelni kezdték a Nicoletti embereit, hogy ők is tegyenek így, rendezzék le a kérdést puszta kézzel, ha merik. Merték, és a botozás hamar ki is ment a divatból, mert ökölharc után mégis könnyebb volt másnap felkelni és dolgozni menni.
Azért így is előfordult, hogy olykor meghalt valaki a már guerra dei pugni (öklök háborúja) nevű rendezvényeken. A rivális klánok nagy vehemenciával estek egymásnak a szűk hidakon, és ha valaki a küzdők lába alá került, azt könnyen agyontaposták. És persze könnyű volt lezuhanni is a hidakról, már csak azért is, mert azokat általában korlát nélkül építették (a Ponte dei Pugni is csak később kapott korlátokat). A kanálisban landolni persze nem volt halálos, de a rossz úszók bajba kerülhettek, télen pedig könnyű volt tüdőgyulladást kapni a hideg vízben, és volt némi fertőzésveszély is, mert a város szennyvize mindenhonnan a csatornákba került.
Egy ökölháború általában úgy kezdődött, hogy két-két bajnok felállt a híd kijelölt részeire és egymásnak estek. Őket hangosan biztatták a küzdőtársaik, aztán ők is beszálltak a küzdelembe és hamar kaotikus tömegverekedéssé fajult az egész. Előfordult, hogy akár ezren is részt vettek egy ilyen bunyóban, és a látványosság nézői is legalább százas nagyságrendben figyeltek biztos távolságból vagy a környező házak ablakaiból. Voltak a nézők között igazi keményvonalas drukkerek is, akik olykor fentről besegítettek egy-egy elhajított tetőcseréppel.
Az általában minden hónapban és ünnepnapon megrendezett öklök háborúja hamar híres látványosság lett Velencén kívül is, és turistákat is vonzott. Sőt, az is előfordult, hogy egy városba látogató előkelőség kedvéért külön rendeztek egy verekedést. A nemesség különösen értékelte ezt a szórakozást, fogadásokat kötöttek a bajnokokra, és akadt olyan nemes is, aki álruhában elvegyült a küzdők között és részt vett a csetepatéban. A bajnokok rendszeresen edzettek a következő meccsükre, akárcsak a mai profi bokszolók.
A várost irányító Tízek Tanácsa átmenetileg betiltotta az öklök háborúját, aztán mégis eltűrte – elvégre jobb, ha az alattvalók egymást verik, mintha összefognának és fellázadnának a városvezetés ellen. 1705 őszétől viszont már újabb tiltás jött, amit szigorúan be is tartattak, ennek oka pedig az utolsó, szeptember 29-i ökölháború volt. Ezen kicsit elszabadultak az indulatok, a drukkerek megsorozták a verekedőket tetőcserepekkel, aztán a kések is előkerültek, és a bunyó véres kaszabolásba fordult, amibe egyre többen szálltak be. Többek között a város tűzoltói is, akikre éppen szükség lett volna, mert a San Girolamo-templom pont a verekedés alatt gyulladt ki. Mire a helyszínre értek, az épület nagy része leégett.
A tiltás után a rivális családok még a 19. század elejéig össze-összemérték a képességeiket, csak más sportágakban. Népszerűek lettek például az evezőversenyek vagy az akrobatikus forze d’ercole viadal, aminek az volt a lényege, hogy ki tud nagyobb embertornyot építeni. Bár ezek békésebb versengések voltak, mint a hidas balhék, nem ritkán így is tömegverekedésben végződtek.
A hidakon vívott harcok még évtizedekig gyakori témái voltak verseknek és festményeknek, a hidak pedig máig őrzik a csaták emlékeit. A leghíresebb küzdőhídon, a Ponte dei Pugnin a négy lábnyom a bajnokok kezdőpozícióit jelzi. De 1670-ben négy lábnyommal épült a San Marziale templom melletti Diedo híd is, és sok fogat kivertek a Santa Fosca melletti Ponte della Guerra hídon is.
