1953. május 25. hadtörténeti jelentőségű nap volt az amerikai hadsereg nevadai teszthelyszínének Frenchman Flat nevű részén. Helyi idő szerint reggel fél kilenckor egy M65 típusú ágyú kilőtt egy W9-es nukleáris lőszert – gyakorlatilag egy 15 kilotonnás atombombát, hasonlót ahhoz, ami Hirosimára hullott. A lövés után 19 másodperccel villanás vakította el a teszt szemlélőit, köztük Arthur W. Radford tengernagyot, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának akkori elnökét és Charles E. Wilson védelmi minisztert. A villanás után az ágyútól valamivel több mint tíz kilométerre gombafelhő nőtt a horizontra, a hadsereg fejesei pedig elégedetten dőltek hátra az új csodafegyver pusztítását látva. Aztán úgy alakult, hogy a csodafegyvernek ez az első lövése lett az utolsó is.
A második világháború után Amerika új módszereket keresett az atombomba célba juttatására, hogy ne csak bombázórepülőkre kelljen hagyatkoznia. A hadsereg rengeteg pénzt ölt ezekbe a fejlesztésekbe, többek közt egy nukleáris löveg megépítésébe. A feladattal a Picatinny Arsenal hadiipari intézetet bízták meg, ahol egy radarkezelőből lett mérnökre, bizonyos Robert Schwartzra hárult a teher. Schwartz állítólag két hétig az irodájában élt, de amikor végre kijött onnan, már az M65 terveivel jött ki.
A nukleáris pattantyút a németek egyik vonatágyúja, a K5 ihlette. Ez nem volt olyan ormótlan, mint a nagyobb német lövegek (például a Schwerer Gustav), de így is impozáns darab volt, és csak vasúti síneken mozgatták. Ennek megfelelően az M65 is méretes volt, 26 méter hosszú és 3 méter széles, szállításához pedig két speciális vontató kellett, egy-egy az ágyú mindkét végéhez. A vontatókkal együtt a fegyver teljes tömege 78 tonna volt, de ehhez képest meglepően mozgékonynak bizonyult. A két vontató akár 56 km/h-s sebességgel bírta szállítani a löveget, amit a célhoz érve 12 perc alatt le lehetett választani a vontatókról és működőképes állapotba hozni. A fegyver üzemeltetéséhez 5-7 fős személyzetre volt szükség.
Schwartz többé-kevésbé követte a K5 dizájnját, viszont a löveg űrméretét megnövelte. Akkoriban az amerikai hadseregnél 240 milliméteres volt a legnagyobb kaliberű ágyúcső, de az M65 280 milliméterest kapott. És persze nem csak vonaton lehetett szállítani. A fegyver három év fejlesztés után már olyan állapotba jutott, hogy elkészült a prototípusa – éppen idejében, hogy 1953 januárjában bemutathassák Eisenhower elnök beiktatási parádéján.
Aztán májusban jött a nevadai tesztlövés, amire már két M65-öst állítottak fel. Egy Sad Sack becenevű példány volt a tartalékágyú a biztonság kedvéért, de a lövést az Able Annie nevű löveg adta le. Ez a név is a német előd öröksége: amikor a háborúban a K5-ösöket az olaszországi Anzio mellett vetették be az amerikaiak ellen, a szövetségesek Anzio Annie-nek nevezték el az ellenséges ágyúkat. Ezt a keresztnevet kapta meg Able Annie (able mint képes valamire), de az ágyút a sikeres nukleáris lövés után átkeresztelték Atomic Annie-re. Sad Sack pedig nevéhez híven lövés nélkül szomorkodott a cserepadon.
Az ötvenes évek hidegháborús hangulatában nagy fegyvertény volt egy ágyú, ami akár 30 kilométerre el tud lőni egy atombombát. A sikeres teszt után a hadsereg rögtön berendelt néhány M65-öst. A következő években készült is a lövegből összesen 20 példány, darabonként nagyjából 800 ezer dollárba került a gyártásuk. Ezeket 1955 és 1962 között európai bázisokon, illetve a koreai hadszíntéren állomásoztatták, de soha nem használták egyiket sem. Inkább csak felesleges bonyodalmakat okoztak, mert sűrűn kellett áttelepíteni őket, hogy ezzel megnehezítsék az ellenséges kémek dolgát. Közben más irányú fegyverfejlesztések is beértek, és kiderült, hogy a hordozórakéta alkalmasabb eszköz földi célpontok támadására. A rakétakísérletek megszaporodtak, az M65 pedig pár évvel azután, hogy rendszeresítették, elavult. 1963-ban a hadsereg le is szerelte a lövegeket.
De a nukleáris ágyú még ezután is okozott izgalmakat. Atomic Annie-t nem vetették be sehol, a nevadai lövés után az oklahomai Fort Sillbe került, ahol a hadsereg múzeumában mutogatták. Amikor azonban kicsinosították a tesztlövés tizedik évfordulójára, az egyik karbantartó észrevette, hogy a fegyver sorozatszáma nem stimmel. Így derült ki, hogy évekkel korábban valahogy összecseréltek két ágyút, és Sad Sack áll a múzeumban, Atomic Annie pedig valamelyik távoli bázison állomásozik. A múzeumnak presztízskérdés volt, hogy azt az ágyút állítsák ki, ami 1953 májusában kilőtte az atombombát, és a Pentagon is támogatta ezt.
Elkezdtek nyomozni Atomic Annie után, és meg is találták egy nyugat-németországi amerikai bázison. Az ágyú hazahozatala nem ment simán, erről Jim Michalko volt M65-operátor mesélt a War is Boringnak. A fegyver túl nagy volt a szűk német utcákhoz, és Michalko szerint néhány épületet is meg kellett rongálni, hogy útnak indítsák. De a szállítás nem csupán anyagi kárral járt: miközben egy hegyi hágón vágtak keresztül, az egyik szállítójármű lecsúszott az útról, és a balesetben meghalt a személyzet két tagja. Végül körülményesen, de sikerült hazaszállítani a löveget, és Atomic Annie 1964-ben elfoglalta méltó helyét Fort Sillsben.
Atomic Annie ma is az oklahomai múzeumban csodálható meg, de akinek másik M65-ös is megfelel, az Egyesült Államokban még több helyen találkozhat a fegyverrel, mert a húsz lövegből hét is valamilyen kiállításon szerepel Arizonától Virginiáig. Atombombát viszont egyikük sem lőtt ki, mert Annie tesztlövése után – szerencsére – soha többet nem fordult elő, hogy az M65-öst elsütötték volna.