2024. január 23. – 03:47
Manapság egyre gyakoribb, hogy már a távirányító gombjaival se kell bajlódni, mert a tévén hangvezérléssel is kiválasztható, mit akarunk nézni (na jó, magához a hangvezérléshez azért általában még meg kell nyomni egy gombot). Innen nézve egészen őskori élménynek tűnik, hogy a tévézés kezdeti időszakában csak úgy lehetett csatornát váltani vagy épp lehalkítani a készüléket, ha az ember feltápászkodott a kanapéról, és odabattyogott hozzá – így a lustábbak a reklámokat is kénytelenek voltak teljes hangerőn végignézni és -hallgatni. Szerencsére ez nem csak az átlagos tévénézőt bosszanthatta, hanem a Zenith Electronics elnökét, Eugene F. McDonaldot is, aki annyira utálta a reklámokat, hogy kiadta a cég mérnökeinek, hogy tervezzenek egy távirányítót, amellyel könnyedén és kényelmesen lehalkítható a tévé vagy átváltható a csatorna, amíg reklám szakítja meg a műsort.
Ekkor az ötvenes évek közepén járunk, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a teljes távirányítatlanság és a mai fogalmainkkal már értelmezhető távirányító között is volt élet: a vezetékes távirányító, amely kábellel volt a tévéhez kötve. A legismertebb ilyen próbálkozás a távirányítók terén sokáig úttörőnek számító Zenith saját, Lazy-Bones nevű eszköze volt 1950-ből. Ezzel már lehetett csatornát váltani, illetve ki-be kapcsolni a tévét, de a hangot levenni még nem, és egyébként se volt túl kényelmes, a tévénézők sokat panaszkodtak például arra, hogy könnyű hasra esni a két készüléket összekötő kábelen.
Ezt a helyzetet akarta megoldani McDonald, amikor kiadta az ukázt: rendes távirányítóra van szükség.
A Zenith első vezeték nélküli távirányítóját Eugene Polley tervezte, ez volt az 1955-ben piacra dobott Flashmatic. Ez még nem elektronikus, hanem nagyrészt mechanikus volt, és fénnyel működött: a tévé négy sarkába egy-egy fényérzékelőt építettek, ezeket kellett megcélozni a távirányító által kibocsátott fénysugárral. Az egyik szenzorra rávilágítva lehetett ki-be kapcsolni a képet, a másikkal a hangot, a harmadikkal pedig ide-oda váltani a csatornák között.
Az űrverseny hajnalán ez a lézerfegyver-hangulatú megoldás különösen népszerű lehetett – volna. Egy nagy gond volt vele: mivel a tévé szenzorai fényérzékenyek voltak, nem csak a Flashmatic hozta működésbe őket, hanem például a napsugarak is. Vagyis ha a tévé úgy volt elhelyezve a szobában, hogy ráesett a felkelő nap fénye, könnyen előfordulhatott, hogy reggelente magától bekapcsolt vagy önkényesen csatornát váltott. Na és volt még egy probléma: az árcédula. A futurisztikus távirányító ugyanis 100 dollárt adott hozzá a tévé árához, ami egy olyan korban, amikor 600 dollárért már venni lehetett egy autót, jelentős költségnek számított.
Az evolúció következő állomása az elektronikus távirányító volt. Eleinte rádióhullámos vezérléssel próbálkoztak, de ez sem jött be, mert félő volt, hogy ha nem is a napsugarak váltják a tévénéző helyett a csatornát, hanem ő maga a szomszédja helyett annak készülékén is, a saját magáéval együtt.
Végül az ultrahang alkalmazása hozta meg az áttörést, illetve Robert Adler, aki létrehozta a továbbra is az űrtematikára építő, Space Command nevű távirányítót, amelyet 1956-ban dobtak piacra. Ezen négy gomb volt, amelyeket megnyomva a készülékben kis kalapácsok ütögettek alumíniumrudacskákat, különféle frekvenciájú hangokat gerjesztve. A tévé pedig ezekre a frenvenciákra reagálva kapcsolt ki-be, némult el vagy hangosodott fel, illetve váltogatta a csatornákat.
A Space Commandnak nagy sikere volt, mert üzembiztosan működött, elem sem kellett hozzá, egyszerű volt a használata, hiszen csak négy gomb volt rajta, és halk is volt, legalábbis emberi füllel szinte hallhatatlan – bár egy céges legenda szerint a tesztelés alatt a laborban dolgozó egyik női munkatársnak olyan kifinomult hallása volt, hogy a távirányító minden kapcsolásánál összerándult. A magas frekvenciákat mindenesetre az emberek többsége nem hallotta, csak a háziállatokat zavarhatták. Ez a technológia egészen a nyolcvanas évekig használatban is maradt. Olcsó mondjuk ez sem volt: 30 százalékkal dobta meg a tévé árát.
Ezután a távirányítók egyre fejlettebbé váltak, ami egyrészt a technológiai fejlődésnek köszönhető méretcsökkenésben nyilvánult meg, másrészt az egyre több tévécsatorna és az egyre bővülő funkcionalitás miatt egyre bonyolultabbak is lettek, és idővel úgy elszaporodtak rajtuk a gombok, hogy már használati utasítás kellett a használatukhoz. Mindeközben maga a kommunikáció is egyre kifinomultabb lett, és a következő fázisban megjelent az infravörös kapcsolat, majd még később a Bluetooth.
A több tucatnyi gombbal felszerelt távirányítószörnyek kora azonban mára leáldozóban van, hiszen az okostévék megjelenésével egyre kevesebb gombra van szükség, és egyre inkább úgy használjuk az áramvonalasodó távirányítót, mint egy számítógépes egeret vagy egy konzol kontrollerét, a már említett hangvezérlés fokozatos térhódításáról nem is beszélve.
A távirányító megszületése és evolúciója persze nem csak a kényelemről szólt – na jó, azért elsősorban persze mégiscsak arról –, hanem azt is jelentette, hogy a néző elkezdett kimozdulni a passzív nézői szerepből, és lassan, de biztosan elindult egy sokkal inkább cselekvő, interaktív felhasználói szerep felé, amely az utóbbi években ért el oda, hogy már nem csak a csatornát váltogatjuk rutinszerűen, de arra sem kell szorítkoznunk, hogy előre rögzített programokból válogassunk, ehelyett szinte végtelennek tűnő tartalomkínálatból válogathatjuk ki, éppen mihez van kedvünk. (Már ha az ember megengedheti magának, hogy akár több streaming szolgáltatóra is előfizessen, ami azért egyáltalán nem általános.) Ironikus módon ez a fene nagy interaktivitás persze leginkább csak a még fokozottabb fizikai passzivitást segíti elő.
A Zenith Electronics egyébként ma már a dél-koreai LG leányvállalata, de a tévézés hőskorában az első modern távirányítók megalkotása mellett olyan fejlesztések is hozzájuk kötődtek, mint az első teljesen elektronikus tévéállomás (1939) vagy az első fizetős tévészolgáltatás (1947).
(Források: BBC, ThoughtCo.)