Az 1936-os berlini olimpián két japán sportoló szinte ugyanolyan teljesítményt nyújtott rúdugrásban. Mivel jó barátok voltak, egyikük sem akart a másik elé kerülni. Végül kényszerből muszáj volt kitalálni egy sorrendet közöttük, de ők úgy gondolták, győzzön inkább a barátság. Megosztoztak a kapott érmeken, a lehető legigazságosabb módon.
Az 1936-os olimpián 21 nemzet 30 sportolója indult rúdugrásban (köztük két magyar is, Bácsalmási Péter és Zsuffka Viktor). Egy ország legfeljebb három sportolót kvalifikálhatott a versenyre, a nagy esélyesek az amerikaiak voltak, mindhárom indulójuk korábbi eredménye kimagasodott a mezőnyből. Rúdugrásban augusztus 5-én bonyolították le a viadalt 25 ezer néző előtt, és mire a döntő ugrásokhoz értek, már beesteledett, fel kellett kapcsolni a frissen épített berlini olimpiai stadion lámpáit. A viadal néhány részlete Leni Riefenstahl korabeli propagandafilmjében, az Olympiában is látható.
A három amerikai papírforma szerint bekerült a legjobb öt közé, rajtuk kívül két japán atléta volt még az élbolyban, Nisida Suhej (Shuhei Nishida) és Óe Szueo (Sueo Oe). A 4,25 méteres magasságon már csak négyen maradtak versenyban, így az amerikai Bill Graber került az ötödik helyre. A 4,35-ös magasságot csak a szintén amerikai Earle Meadows vitte át, tehát eldőlt, hogy ő lesz az aranyérmes. A 2-4. helyezésekért a két japánon kívül még a harmadik amerikainak, Bill Seftonnak kellett tovább küzdenie.
Az akkori szabályok szerint a korábban teljesített 4,15 méteren kellett újra ugraniuk. Nisida és Óe megugrották ezt a magasságot, de Sefton leverte a lécet, ő tehát a negyedik helyre került és érem nélkül maradt. Már csak azt kellett eldönteni, hogy a két japán közül ki kapja az ezüstérmet és ki a bronzot. Nisida és Óe ekkor bejelentették, hogy nem szeretnének tovább küzdeni és döntetlent hoznának ki.
Erre nem kaptak engedélyt, végül a japán csapatvezetésnek kellett döntenie. Ők pedig úgy határoztak, hogy mivel Nisida elsőre megugrotta a 4,25 métert, legyen ő az ezüstérmes (Óe csak második próbálkozásra teljesítette ezt a magasságot). Sporttörténeti érdekesség, hogy Nisida lett az első atléta, aki rúdugrásban két olimpiai érmet is szerzett, mert az 1932-es olimpián is ő vitte el az ezüstöt.
A két barát nem nyugodott bele abba, hogy egyikük magasabban állhatott a dobogón. Amikor hazatértek, elmentek egy ötvöshöz és megkérték őt, hogy vágja félbe az ezüst- és a bronzérmet. Ezután az ötvös összeforrasztotta a darabokat és két felemás ezüst-bronz érmet gyártott. Nisida és Óe így ugyanolyan értékű medálokkal tudott megemlékezni olimpiai teljesítményükről. A lapok szerették a sztorit és a két érem „a barátság érmei” néven terjedt el először Japánban, majd a világsajtóban.
Sajnos a két sportoló barátsága nem tarthatott sokáig. Óe a második világháborúban a japán hadseregben szolgált és 1941-ben életét vesztette egy Fülöp-szigeteken zajlott csatában. Nisidának megadatott a teljesebb élet: 1997-ben, 87 évesen halt meg. Még a negyvenes éveiben is versenyzett, aztán atlétikai bíró lett, majd több sportszövetség – többek közt a japán olimpiai bizottság – vezetőségi tagjaként dolgozott. A barátság érmei közül Óe medálja magánkézben maradt, Nisidáét pedig alma matere, a Vaszeda Tudományegyetem őrzi.
1936 óta többször változtak a rúdugrás szabályai, Nisida és Óe ma már kiegyezhetnének döntetlenben. Ilyesmire volt is példa, legutóbb tavaly, a budapesti atlétikai világbajnokságon, a női rúdugrás döntőjében. A két utolsóként állva maradó ugró, az ausztrál Nina Kennedy és az amerikai Katie Moon úgy döntöttek, nem mennek el a végsőkig, kiegyeztek a holtversenyes aranyéremben.
